Vissza a múltamba 12. – Mágusvadász, A gonosz kapuja, A kígyóemberek birodalma

Hosszú idő telt el, mire el tudtam készíteni az újabb 3 könyv elemzését, de remélem ez nem zavar senkit. Lassan a végére érek, azt számolom, hogy így, hogy a Gyíkkirály visszatért elkészült, még 2x3 blokkom lesz vissza. Gondolkodom, írjak-e még valamiről, mondjuk a Zagor minikalandokról. Ezt még eldöntöm. De addig is reménykedem a szép búcsúban az utolsó két triótól (meg ne próbáljon bárki bármit elspoilerezni! J ), és megírom ennek a hármasnak az értékelését is. Én sem spoilerezek el előre semmit, csak belinkelem a pontozási szisztémámat azok számára, akik még nem olvasták a többi írásomat. No, lássunk neki!

Mágusvadász:

Történet (2): Mielőtt belekezdenénk a háttértörténetbe, kapunk egy nagyon aranyos és vicces instrukciósorozatot arról, hogy mit tudunk a mágusokról, miként eshetünk a csapdájukba, mivel béníthatók le, hogyan ismerhetők fel, miként követhetők. Megmondom őszintén ez az egész inkább vicces volt nekem, mint komolyan veendő szituáció. De sebaj, lépjünk tovább! Mi magunk egy Mágusvadász volnánk, aki már tapasztalt legyőzője mindenféle gonosz mágiának, és rengeteg varázslót – akik közül ugyebár mind gonosz – máglyára küldtünk. Nemrégiben sikerült elkapnunk egy új máglyajelöltet Mencius képében, akit már a börtönbe vittek, és ünnepelni kezdenénk, amikor váratlanul (ez már a könyv első fejezetpontja) meglép egy másik világba, Reinhardt herceget is magával rántva, és lehet, hogy minket is, de ha nem, akkor is utána megyünk. Utána történik a következő döbbenet, valahogy hármunknak sikerült testet cserélnie, a mágus a mi testünkben van, mi Reinhardtéban, ő pedig Menciuséban. Szóval most már nem csak a mágust kell megállítani, de valahogy a testünket is vissza kell szerezni. Itt már egy kicsit dühös voltam, mert azt a tök jó karaktert, aminek elképzeltem magam, egyszerre „letudtuk” és kaptunk helyette egy tök hétköznapit, meg egy még annál is rosszabbat. Ezután jön a kaland, amiben remélhetőleg sikerül legyőznünk a varázslót. A küldetés elég sablon, ezért inkább beszélek a háttérről, amiben lettek volna érdekes elemek. Gyakorlatilag mind a mágusszabályok, mind a háttér, mind az elején a testcsere egy olyan irányba viszi el a könyvet, hogy annyira ne vegyük komolyan, és picit ebben a hangulatban kezdtem neki a műnek. Azonban a végefele ez megváltozik és kezdi a könyv egyre komolyabban venni magát, a hangulata egyre darkosabb lesz, a nehézsége pedig kezd orbitális méreteket ölteni. Szerintem ez nagyon nem áll jól az egész alaptörténetnek. Ezenkívül a két világ közötti ellentmondást sem sikerült nálam igazán feloldani. Abban a világban, amiben elindultunk, elvileg minden mágus gonosz, de ahova érkezünk (Titán) ez már koránt sincs így. Szerintem ebben baromira nagy potenciál lett volna, hiszen felveti a kérdést: vajon tényleg minden mágus gonosz a mi világunkban, vagy a karakterünk végig egy hazugságban élt? Azonban egy mágussal való találkozást leszámítva ez a gondolat elvész a könyvben, pedig szerintem akár egy komplett történetet rá lehetett volna írni a mágusvadász lelki világára, hogy vajon mennyire volt valós az, amiért eddig küzdött. Ezt egy óriási elszalasztott lehetőségként éltem meg. De ha már ez a világ abban eltér, hogy nem minden mágus gonosz, akkor miért működnek a mágusok ellen ezek a gyermekded trükkök? Meg eleve valahogy az eddig legyőzött főgonosz mágusaink degradálásának érzem, hogy egy szőke hajfonattal le lehetne őket győzni (képzeljük el ezt mondjuk egy Retteget Balthus-szal). Szóval ezek nagyon zavarnak. Sajnos maga a történet elég sablon, 1-2 falut végigjárunk, 1-2 emberrel találkozunk, majd jön végül a nagy csata, szóval nem nagy cucc. A nagy szívfájdalmam, hogy óriási potenciált láttam az elején kapott karakterben és a köré alkotott háttérben, de maga a könyv nem több mint ennek a potenciálnak a módszeres leépítése. És ez nekem nagyon fáj.

Gondolkodás/szerencse (2): Sajnos nincs túl sok intelligenciát igénylő helyzet a könyvben. Néha próbára tesz minket a mű, hogy elolvastuk-e a varázslókról szóló részt az elején, de sajnos kb. csak ennyi, ami nagyon kevés. A szerencsefaktor annál több. Már az elején sok múlik a szerencsén, hogy egyáltalán átjutunk-e a másik világba, ahol a küldetést teljesíteni kell, utána meg rengeteg múlik a random ösvényválasztásokon és véletlenszerű döntéseken. Ami még egy érdekes elem lenne, az a testcsere képesség használata, ahol egy bizonyos momentumra kell figyelni. Ez egy jó ötlet volt, nagy kár, hogy a kivitelezésbe hiba csúszott…

Nehézség (1): …a könyv ugyanis a magyar fordítás szerint lejátszhatatlan vagy legalábbis 100%-os sikerrel nem teljesíthető. A testcserére ugyanis akkor van lehetőség, ha elkezd viszketni a fejünk. És éppen a kulcsmomentumban a fejviszketés helyett „feláll a szőr a hátunkon” szerepel a könyvben, és így elvileg, hacsak nem tűnik valakinek fel ez az elírás, nem történhet meg a testcsere. Mondjuk ha jól tudom, ennél a könyvnél a fordító személye is megváltozott a fordítási folyamat közben, ilyenkor sajnos benne vannak a pakliban ezek a hibák. Viszont, ha ettől a formai hibától eltekintünk, akkor is baromira nehéz a könyv. Eleve, ha az első döntésünk nem az egyértelműbb SPOILER!!! nem ugrunk át rögtön Mentius-szal a másik világba Spoiler vége! akkor onnantól 33% egyáltalán annak az esélye, hogy át tudunk ugrani a másik világba, és nem halunk meg már az elején. Ha viszont ezt a döntést választjuk, akkor egy nagyon fontos tárgytól meg elesünk. A vége pedig ismételten eléggé komolyan szadistára sikeredett. A sikerhez kötelező kellékekből is van vagy 4, ráadásul az sem mindegy, milyen eszközt választunk Mentius ellen. De nem elég őt legyőzni, az is feltétlenül szükséges, hogy addigra mindenki a saját testében maradjon, különben nem lesz teljes sikerünk, mert lehet, hogy mi maradunk Mentius testében, és akkor hiába térünk haza, a mágusvadász karrierünknek vége. De az is előfordulhat, hogy Reinhardt marad Mentius testében, mialatt mi visszakapjuk a sajátunkat. Ebben az esetben hiába érünk haza, őt azonnal kivégzik, mert azt hiszik, ő a varázsló. Ráadásul az ellenfelek is elég kemények (normális körülmények között nem lennének azok, de mivel nem a saját testünkben vagyunk, nem kicsit gyengülünk le). Szóval igencsak a szadista kategóriába tudom sorolni az alkotást.

Játékélmény (1): Most már sajnálom, hogy a Kard mesterére egyest adtam (azóta átírtam kettesre :) ), mert ha az az 1 pont, ennek valahol a mínusz 1-nél kellene lennie. Ki merem mondani: élvezhetetlen mű, sőt, inkább szenvedés, mint élmény. Eleve már megadja az alaphangot a történetben, hogy elveszítjük a testünket és valami nagyon gyenge adatokkal kell játszanunk, az alapfelszereléseink nélkül. Mivel tetszett az eredeti karakterünk ez már eleve rossz volt. Az utána lévő szakasz gyakorlatilag klasszikus megyünk-mendegélünk és kb. semmi sem történik effektus. A végén a város pedig maga a megtestesült szadizmus, rengeteg módon meg lehet halni, és sokszor az ember azt sem tudja igazán, hogy mi hiányzott, mit kellett volna másként csinálnia. A könyv szerkezete meg aztán nagyjából a legrosszabb. Néha konkrétan nem tudtam hova kéne lapozni, mert ha „már voltál itt, és ez nálad van, lapozz ide”, ha „oda akarsz menni és beszéled a nyelvet, ide”, ha „csak alapnyelvet ismersz, akkor ide”, komolyan mondom, nagyobb kihívás kitalálni, hogy hova kell lapoznunk, mint dönteni. A könyv olvasása közben egész egyszerűen azt éreztem, hogy egyre idegesebb leszek (pedig ezeknek a könyveknek elvileg épp szórakoztatniuk kellene), és harag meg gyűlölet fog el, ami egyrészt a Sötét Oldalra vezet, másrészt a szabadidőmben nem épp erre vágyom. Ezenkívül még külön bosszantó, hogy a rengeteg elágazás miatt nagyon hamar a könyv végére lehet érni (bár ezesetben nem tudom, hogy ez mennyire nagy baj…). Igazából csak azért nem bánom, hogy elolvastam, mert így legalább titeket tudlak figyelmeztetni: nagyon nem ajánlom, szerintem az eddigi legrosszabb Zagoros fordítású könyv (és nem a fordítási hiba miatt).

Összességében: 6/20

A könyv (mazochisták számára) letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=71

A gonosz kapuja:

Történet (3): Egy nagyon hosszú háttértörténetet kapunk, amiből még nem derül ki teljesen, hogy mi a küldetésünk. A Felhőmagas hegység környéke sokáig nem volt potenciális úti célja az embereknek, mígnem egyszer egy bányászcsoport elindult oda felderíteni. Az expedícióból csak ketten értek haza, de ők dúsgazdagon, tele arannyal, és ahogy az az embereknél szokott lenni, ez újabb csapatok elindulását váltotta ki (elvégre mit ér az élet pénz nélkül vagy mi…), végül Kleinkastel őrgrófja gyakorlatilag bekebelezte a helyet. Minket – mint magányos vándorharcost – ez kezdetben nem érdekelt, van jobb és izgalmasabb dolgunk annál, minthogy bányamunkát figyeljünk meg. Hanem amikor teljes bányászkolóniák tűnnek el, és olyan szörnyetegeket jelennek meg a környéken, amik már régóta nem kellene, hogy éljenek, akkor mégis odamegyünk, kideríteni, mi történt. Mint kiderül (ez már a történetből), egy mágikus kapu az oka mindennek, az változtatja dinoszauruszokká meg más szörnyetegekké azokat a lényeket, akik megpróbálnak átmenni rajta. Ugyanakkor nem ez az egyetlen baj. A kapu gonosszá változtatott egy törpét, Horfakot, aki hadvezérként szolgaharcosaival le akarja igázni a világot. Őt is meg kell állítanunk, ehhez azonban valahogy át kell jutnunk a kapun az ő birtokára. Magában a történetben van jó néhány sablon elem a főgonosszal, a világ leigázásával, de nekem az azért bejön, hogy a fő ellenség nem egy hús-vér ember. A történetben túl sok igazán eredeti szituáció nincs, a kapu próbái és a bajnoki torna azért tetszett. Az is jó volt, hogy a végén társak szegődtek mellénk. A szörnyek tekintetében nekem a szolgaharcosok kicsit a kelleténél nagyobb számban jelentek meg. A dinoszauruszokkal nem volt baj, az viszont nagyon irritált, hogy a legtöbbnek 5-8-as ügyessége volt, vagyis egy gyenge harcoséval értek fel. Ez minden, csak nem reális, a Kirajzottak csontjai vagy a Kard mestere legalább hitelesen ábrázolta ezeknek a szörnyeknek az erejét. Összességében nekem mind a történet, mind a könyv kivitelezése közepes.

Gondolkodás/szerencse (3): Néhány rejtvénnyel az ember hébe-hóba összefut. Van egy a bajnoki próbán, van egy a mágus előtt, van egy egy élő ajtónál, és van jópár olyan döntéshelyzet, ahol azért észnél kell lennünk. Ugyanakkor vannak ösvényválasztásos halálok is, például, amikor már Horfaknál vagyunk ott egy fel/le döntésnél meg lehet halni, de néhány tárgy beszerzése is a jó irányon múlik. Azért nem extrém nagy a mákfaktor sem.

Nehézség (5): Szerintem ezt itt sikerült nagyon jóra belőni. Nem túlságosan könnyű, de azért nem is vészesen nehéz. Túl sok kötelező tárgy nincs, egyedül a kapu átmenéséhez kell egy ékszer, 2 madár és minél több fényforrás, amiket viszont nem annyira nehéz megszerezni. A kapu felrobbantásához is kell valamit szerezni, ami ha nincs meg, az mondjuk nem igazi kudarc, csak félsiker, mert megállítottuk a hadvezért, és a kaput is átmenetileg, de a szolgaharcosok végeznek velünk és előbb-utóbb az emberi kapzsiság révén újra megtalálják és aktiválják a gonosz tárgyat (true story). A harcokban igen kicsi az esélye annak, hogy a fogunkat ott hagyjuk, viszont azért van jónéhány azonnali halál mező. Szerintem teljesen rendben van ez így.

Játékélmény (3): Felemás volt számomra ez a könyv. Az elején a Szpinoszaurusszal a találkozás adott egy érdekes felvezetőt, de utána a mágussal való találkozásig nekem eléggé lapos volt, kicsit úgy éreztem, inkább sodródok az eseményekkel, nem irányítom őket (erről biztos a folyó is tehet). Utána a mágusos epizód, majd a várban töltött időszak is tetszett, és az az időszak is, amíg a kapuig eljutottam, vicces volt a szolgaharcosok csapdája is. A kapun túl azonban megint egy kicsit laposabbá vált az egész, gyakorlatilag csak a gyakás ment, meg 1-2 társ kiszabadítása, akik a végén segítenek. Összességében a pontszám az egész átlagát adja.

Összességében: 14/20

A könyv letölthető itt:  http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=59

A kígyóemberek birodalma:

Történet (4): A „Skorpió” fedőnevű hősként kezdjük meg a kalandunkat, és szerencsére ezúttal végig azok is maradunk. Egy egyszerű hajókíséreti feladat után éppen indulnánk szeretett testvérünkhöz, amikor egy fogadóban egy öregemberrel találkozunk (nem ismerős ez valahonnan?). Később kiderül, hogy ő valójában egy mágus, Terrentul, akinek szüksége lenne egy zsoldosra, mert a világot veszély fenyegeti (nem ismerős ez valahonnan?). És mi természetesen elfogadjuk az ajánlatot. Az ellenségünk ezúttal S’turrakh főpapja, aki kígyóembereivel le akarja igázni a szülőföldünket. Ezt kell megakadályozni. A 12345x agyonismételt séma mögött viszont egy igen izgalmas karakter és egy jól kidolgozott kaland áll ezúttal. Már az is egy érdekes dilemma, hogy íjjal vagy anélkül kezdünk-e, mert íj nélkül több élelmet tudunk cipelni. Aztán van 5 ismeret, amikből lehet választani. Ahogy a könyvet néztem, igen kiegyensúlyozott a képességek hasznossága, nem ez fogja eldönteni, hogy végül sikerrel fejezzük-e be a kalandot vagy nem. További nehezítés a víz, ami ha elfogy, és innunk kéne, szintén életpont-veszteséget jelent, valamint az élelmet is gyakran extrában kell fogyasztani. A táskánk limitált és rajtunk is maximum 5 cucc lehet. Van a könyvben némi aranygazdálkodás is, és bekaphatunk akár valamilyen mérget is, igaz, ennek a kidolgozása már annyira nem jó, nekem kicsit feleslegesnek tűnt. A kidolgozottságnak talán az egyetlen logikátlansága a pajzsok kezelése, 3 különböző pajzzsal találkoztam utam során, de csak az egyik adott extrát (és még csak nem is a mágikus). A könyv atmoszférája is jó, a leíró részekbe bele tudtam élni magam, és még társunk is lehet, aki bár nem tart velünk végig, legalább nem patkol el 3 fejezetponttal később. Az ellenségek sem rosszak, mondjuk a végefele nekem már kicsit sok volt a Caarth harcos. Szóval összességében, sablon történet ide vagy oda, nem rossz ez.

Gondolkodás/szerencse (2): Leginkább az Éjféli tolvajhoz tudnám hasonlítani, vagyis alig-alig van rejtvény, és leginkább a tárgyak cipelése állít minket döntéshelyzet elé. Talán egy kérdésre kellett válaszolnom és egyszer kellett felismernem egy helyet, azonban ez utóbbi szituációba nem kerültem volna bele, hogyha nem az egyik ismeretet választom. Szóval ez nem sok. A szerencse abban a formában nem igazán jelenik meg, hogy kötelező tárgy gyakorlatilag nincs, ösvényválasztásba nem fogunk belehalni. De nem tudom, hogy láttam-e már olyan könyvet, ahol a végére ennyire lecsökkent volna a szerencse pontjaim száma. 10-es szerencse ponttal kezdtem, vagy 4 alkalommal kaptam szerencse pontot, és a végére 3, azaz három darab maradt belőle, mindezt úgy, hogy harcban nem használtam és nagyon elkerülhető szituációra sem emlékszem. Ez azért elég extrémen kemény. Ezenkívül nagyon sok múlik a kezdeti értékeinken is, de erről majd később.

Nehézség (5): Szerintem ez itt is elég jó, ha már összehasonlítgatok, itt kb. a Éjsárkány szisztémája ugrott be kicsit lightosabban. Kötelező tárgy nincs, azonnali halál mező alig van (bár 1-2 van, amitől a képességeink révén tudhatjuk meg, mi a jó döntés), ezzel párhuzamosan kellenek a magas értékek, én 9-es ügyességgel már nem is tudtam teljesíteni, reálisan minimum 10-es kell hozzá, illetve ha bizonyos tárgyakat nem szerzünk meg, akkor az utolsó ellenség bizony igen durva méreteket ölt és szinte lehetetlen legyőzni. Ezenkívül a szimpla közellenségek harcértéke is nem ritkán 9-10-es ügyességű, és sokszor kell enni/inni, tehát az életerőnk gyilkosan le tud csökkenni. Így van benne elég komoly kihívás, de messze nem teljesíthetetlen.

Játékélmény (3): Itt is azt mondom, mint előbb. Egy része nagyon tetszett, de itt leginkább az eleje. Az O’Saldah-val való találkozás, közös kalandok, és ez a kedves old school hangulat magával tudott ragadni. De megnéztem a másik útvonalat a hajóval, az is jó. Az is bejön a kalandba, hogy bár kicsit túlzásba vitte a lineáris vonalvezetést, de emiatt jó hosszú és sok epizódot élhetünk vele át. A vége viszont jóval kevésbé tetszett, valahogy azt éreztem, hogy a könyv utolsó negyede nem szól másról, csak a folyamatos harcokról, gyakásról, előre nyomulásról. Kicsit a Múmia átkára hasonlított ilyen téren (igaz, legalább nem kellett egyszerre 15 múmiával megküzdeni). Szóval ez már nem volt nagy élmény. De mindent egybevetve azért messzemenőkig nem ez a legrosszabb könyv, igaz, a legjobbtól is messze van.

Összességében: 14/20

A könyv letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=92  

A következő 3 könyv érdekes lesz, mert a Bíbor áradat nagyon megosztó, ahogy olvastam róla utalásokat, a Rettegés háza egy klasszikust dolgoz fel újra, az Álmok erdeje meg jó hosszú. Kíváncsi leszek, mi lesz végül belőlük!