10 olyan lapozgatós könyv, ami sokkal jobb lett, mint amire az alaptörténete után vártam

 

Pár hónappal ezelőtt írtam egy TOP listát arról, hogy melyek voltak azok a lapozgatós könyvek, amelyeknek az alaptörténete nagyon felcsigázott, a végeredmény meg ehhez képest csalódás volt. A mai cikkemben megfordítom a szituációt. Olyan könyvekről írok egy tízes listát, ahol az alaptörténetre húztam a számat, közönyösen, vagy kifejezetten negatívan álltam hozzá, aztán ahhoz képest a végtermék, ami végül az asztalra került, mégis bejött. Cikkemben megpróbálom azt is kifejteni, hogy mi volt a negatívum, ami miatt nem voltam túl lelkes, és mi a pozitívum, ami miatt végülis a végeredmény felülmúlta az elvárásaimat. Fontos hangsúlyozni, hogy – ahogy a legutóbbi listámon is így volt – itt sem feltétlenül a kedvenc könyveim lesznek azok, amik végül a listára kerültek (persze lesz közülük is egy pár). Elképzelhető, hogy valamelyik nagy kedvencemnek már az alaptörténete felcsigázott (pl. a Nekromanta éjszakája tipikusan ilyen volt), és a mű „csak” hozta azt, amit ez alapján elvártam. De az is lehet, hogy valami nagyon mélyen indult nálam, viszont ami lett belőle, az a viszonylag jó kategóriába kerül, ezért kerül a listára, holott egyébként azért nem kedvencem. Hogy mely könyveket vizsgálom, azt továbbra is itt lehet megtekinteni. Nézzük hát, mi kerül ide!

 

10. A vadász zsákmánya

 

A másik hasonló listámmal egyezően minikalandokat nem fogok nagyon értékelni, egyszerűen azért, mert nincs elég fejezetpont egy komoly történet kibontására. De azt az egyet, ami ezen a listán előre kerülne, beteszem a 10. helyre. Ez itt a Vadász zsákmánya volt. Az alaptörténet után arra számítottam, hogy egy menekülő kaland lesz, ahol haladunk egy lineáris úton, miközben ez az Omoz nevű fickó üldöz minket. Egy ilyen műben nem lelem nagy örömömet. Ahogy kidolgozták, abban viszont igen. A fókusz a menekülésből a pénzszerzésre ment, ami egy minőségi ugrás, és az, hogy magunknak kell kialakítani azt a stratégiát, amivel elkerülhetjük szörnyű ellenfelünket, ki tudjuk maximalizálni a forrásainkat, szerintem egy nagyon egyedi ötlet volt, amihez hozzátett, hogy még becsületesnek is kellett maradni, de ott volt a kísértés Zardon bandája formájában, akiket viszont hiba magunkra haragítani. És akkor a többi veszélyforrásról még csak nem is beszéltünk. Ez pedig kellőképpen izgalmassá és nehézzé teszi a kalandot.

 

9. A vámpír kriptája

 

Kicsit furcsa lehet ez sokak számára, mert aki olvasta a kritikáimat, látta, hogy a Vámpír bosszújára nagyobb pontszámot adtam, mint a Kriptára. Viszont amikor a Vámpír bosszúját olvastam, akkor már a Vámpír kriptája volt a mérce. Amikor viszont a Kriptát, akkor ez az ominózus elvárás nálam nagyon alacsonyan volt. Vannak olyan alaptörténetek, amik gyakorlatilag egy mese vagy teljesen ismert sablon sztori másolatai és ez is ilyen. Egy lányt elrabolt egy szörnyeteg, amit el kell pusztítani és ki kell szabadítani, és mit ad Isten ez a szörny egy vámpír. Hát, ha van valami, ami nem fog meg, az egy ilyen kommersz történet. És a várban járkálástól sem vártam többet egy sima labirintus-kalandnál. De mégis számos olyan apróság volt a történetben, ami az egészet felvitte. Catherina szerepeltetése, a mágia megtanulásának lehetősége, a varázsfegyver megszerzésének a kihívása mind egy hagyományos labirintus-sztorinál komplexebb kalandot adott. Ha pedig ehhez hozzátesszük a Heindrich család történetét – ami miatt a legjobb gonoszak közé is betettem a filmszerű vámpírt – akkor azt mondhatom, hogy a végén jelentősen felülmúlta az elvárásaimat.

 

8. Acélkorona

 

Túl sokat nem vártam ettől a kalandtól sem. Az, hogy sereget toborozzunk és azt vezessük hadba, valahogy nem volt számomra annyira izgalmas. Aztán az egész mégis felpörgött. Az, hogy nem a háborúra helyezi a kaland a hangsúlyt, hanem az utazásra és a seregek megszerzésére, az szerintem egy jó irány. És ezt sikerült megfelelő tartalommal megtölteni. A 3 különböző nép és kultúra tetszett, ahogy különbözőképpen kell őket megközelíteni, és a köztük lévő epizódok (Ítéletmondó megszerzése, állatokkal való beszélgetés, Thorstall-lal való kaland) is kellően változatosra sikerültek. A háború nekem kevésbé jött be, azok igazából elnyújtott rendes csaták voltak, nagyon komoly döntéshelyzetek nélkül, de azért megvolt az egyedi hangulata annak, hogy ezúttal nem magányos harcosként, hanem hadvezérként kellett helyt állni.

 

7. A sárkány háborúja

 

Na, ha a Vámpír kriptáját sablon történetnek neveztem, akkor nem is tudom, mit mondjak arra, amikor egy sárkányt kell megölni. Maradjunk annyira, hogy nem túl kreatív. Az meg nekem konkrétan a halálom, amikor egy 20-30 méteres repülő monstrummal ugyanúgy kell megküzdeni, mintha csak egy ork harcossal néznénk farkasszemet. És talán ez a Sárkány háborúja legnagyobb pozitív csalódása nekem: itt ugyanis, ha nem szerzünk meg egy csomó különleges tárgyat, akkor esélyünk sincs. Csak egy speciális fegyver és páncél az, amivel egyáltalán felvehetjük vele a versenyt, de kell más védelmet biztosító varázstárgy is, hogy ellenálljunk a sárkány mágiájának. Megadja a méltóságát ennek a hatalmas, misztikus teremtménynek, kellőképpen nagy tisztelettel közelít a témához. Az is külön tetszik, hogy ha szabadban küzdünk meg vele, ahol a repülését ki tudja használni, akkor esélyünk sincs ellene. Mindezt színesíti pár olyan apróság, mind az aranyak fontossága, vagy a barbárokkal való kommunikáció, amelyek kellőképpen érdekessé tették számomra a történetet.

 

6. Égi fejedelem

 

Amikor ennek a könyvnek a sztoriját olvastam, azt nem hittem el…hogy lehet ekkora agymenést produkálni? Egy uralkodó, aki nem akar fizetésemelést adni, mert 200 éve nem került rá sok, és rossz precedenst teremtene? Ezért a tudós (L’Bastin…egész találó magyar név) kirúgja a szolgákat, helyére gépeket alkalmaz, akik neki adják a pénzüket? Majd amikor lebukik és kirúgják, még bosszúból egy ananászt operál a királyné fejbőrére? Mit szívott ez az ember, aki ezt írta? És most ez a fickó állítja elő a tökéletes életformát, ami veszélyezteti a Birodalmat? Na, hagyjuk már. Állítsa ám meg ezt a fickót a részf…oké, szóval kezdjünk neki! Viszont a történet végül megtartotta azt a kellemes egyensúlyt, hogy bár nem tudtam teljesen komolyan venni, sokat nevettem rajta, de azért nem is éreztem, hogy egy paródiakönyvet tartanék a kezemben. A rengeteg kis epizódszerű játék (deik próbái, Óriás Jim Ego feladata, a színes-mezős rész, a légiharcok) mind-mind nagyon egyedi, önmagában is élvezhető elemei voltak a kalandnak, amiket többször újrajátszottam. E mellett azért volt néhány komoly eleme is a kalandnak, az utolsó perfekta lemondó ábrándozása tetszett, ahogyan L’Bastin utolsó mondatai is…bár még mindig nem tudjuk, mi a tökéletes organizmus!!!

 

5. A fenevad nyomában

 

Régi ismerős a korábbi listákról, ezúttal megint egész jó helyen. Hozzátéve, hogy amíg az eddigieknél a listán egy nagyon gyenge alapsztoriból lett egy jó könyv a végén, addig itt szerintem egy az előzőeknél jobb, ám túlságosan izgalomba nem hozó alaptörténetből lett valami nagyon váratlanul jó (ezek után meg a rossz sztorikból nagyon jók jönnek majd). Persze az író itt maga is trükkös volt, mert az alaptörténetből szinte semmit nem tudunk meg, csak azt, hogy a Feketebotos Mark’Yhennont szeretnénk szolgálni és addig komoly próbákat kell kiállnunk. De ebből én azt hittem, hogy egy olyan sztori lesz, aminek az első felén eljutunk az Isten palotájáig, ahol meg lesznek próbák, amiket ki kell állnunk (kb. mint a Viharűzőkben). Ehhez képest el sem jutunk Istenünk szentélyéhez, de kapunk egy olyan falukrimit, amihez még csak hasonlót sem láttam játékkönyv-vonalon (pedig akkor már rutinos lapozgató könyves voltam, amikor ez a kezeim közé került). Nem akarom részletezni az okokat, sokszor leírtam már Fenrirtől kezdve az izgalmas történetszálon keresztül egészen a fegyverszerzés módjáig nekem ebben a könyvben minden tetszik. Mást kaptam, mint amit az elején vártam, de itt ez nagyon pozitívan sikeredett.

 

4. Találkozás F.E.A.R.-rel

 

Amikor egy KJK könyvvel játszunk, mindig alapból egy picit szuperhősnek érezzük magunkat. Hiszen képességeink átlagemberekénél, de még harcosokénál is jobbak, néha varázsolni is tudunk, és csak mi tudjuk teljesíteni az adott küldetést (bár sokszor nem értem, hogy miért, egy hadsereg is megoldaná a szituációt…). Éppen ezért igazából abban, hogy egy kalandban tényleg szuperhősök vagyunk, már nem éreztem igazából semmi rendkívülit, ráadásul hátam közepére nem kívántam egy Superman-szerű karaktert, aki röpköd és felpofoz mindenkit. Na, ezt a rossz képet már az elején feloldotta az, hogy 4 szuperképességből választhattunk, amik között volt 1-2 kifejezetten kreatív, nem elsősorban harcra tervezett is, így nem feltétlenül kell a túlméretezett izomagy szerepében tetszelegni. Az pedig, hogy az elején nyomokat kapunk, amiket fel tudunk használni, csak oda kell rájuk figyelni, egy új játékszituáció volt. Tetszett, ahogyan a kaland építkezik, hogy persze megtisztítjuk Titánvárost a söpredéktől – akik közül jónéhány kifejezetten ötletes volt – de közben fókuszálni kell egy mindennél nagyobb célra. Az is tetszett, hogy végre nem tárgyak, hanem információk voltak, amiket meg kellett szerezni (kivéve az egy szem áramkörtörőt), valamint, hogy – hasonlóan az Égi fejedelemhez – sikerült megtalálnia a kellemes egyensúlyt a véresen komoly és a parodisztikus stílus között. Az alapmű nagyon nem hozott lázba, viszont a folytatásokat már annál izgatottabban vártam, és azoknak bizony egy sokkal magasabb mércét kellett már megugrania. De ha valaki olvasta a negyedik és a tizedik minikaland-könyvről készült elemzésem, tudja, hogy ezek sem vallottak szégyent.

 

3. Drumer átka

 

Ez a könyv nagyon mélyen indult nálam. Ennek a műnek az alaptörténete ugyebár az Elátkozott ház nevű örök klasszikus, ami egy horrorisztikusan nehéz, de nagyon egyedi atmoszférájú kaland, sokaknak a kedvence. Aztán jött rajongói könyvként a Rettegés háza, ami ugyan nem volt rossz, de igazából hozzáadni nem nagyon tudott az eredeti műhöz, és úgy isten igazából pár egyedi elemet leszámítva inkább remakenek lehet tekinteni. És attól féltem, hogy ennek a műnek az utóélete ismét egy remake lesz, ráadásul ahogy elkezdődik a történet, azt éreztem, hogy rá fogok lépni harmadszor is ugyanarra az ösvényre. És nem! A szereplők és a ház lakói ugyan nagyjából ugyanazok, ám a történetmenet szinte már nem is lehetne eltérőbb. Most nem egyesével találkozunk a ház szörnyű teremtményeivel, hanem már az elején belefutunk a sűrűjébe. Így, hogy írtam róla kritikák, már sok újat nem tudok mondani, de az, hogy egy horrorkalandból átváltottunk egy akciófilmre, nekem nagyon működött, el tudtam feledni az eredeti történetet, de mégis megmaradt a nosztalgia-faktor. Mindezt pedig sikerült tényleg érdekes karakterekkel kiszínezni. Ezenkívül azt gondolom, hogy van egy olyan szempont, amiben ez a mű még felül is tudja múlni az eredeti könyvet: tökéletes módon ötvözi a XX. századi világot a fantasy-világgal, nem pedig egy világon belüli „mini-fantasy” környezetet hoz létre. Nekem ez is nagy pirospont.

 

2. A skorpiók mocsara

 

Az elején szögezzük le: utálok térképet rajzolni! Tudom, lapozgatós könyvekhez gyakran szinte muszáj, meg minden, de nekem valahogy ez sosem ment, mindig inkább a vizuális memóriámra próbáltam hagyatkozni játék közben. Ezért már az a gondolat, hogy fel kell térképezni egy mocsarat, inkább eltántorított a könyvtől, minthogy motivált volna. Eleve, mi a fenének akarok én körbejárni egy mocsarat, aztán visszajönni? Mi ebben a kaland? Ha nincs konkrét célom, minek mászkálok ott? Szóval nagyon nem voltam elragadtatva. Aztán a könyv mintha csak olvasott volna a gondolataimban, amikor az elején épp ezt róják fel nekünk, hogy konkrét cél nélkül nincs értelme elindulni. Na, máris egy fokkal jobb. És ezek után jött valami, ami szerintem az egyik legjobb játéktechnikai elem. Három különböző küldetésünk és lehet, és attól függően, hogy melyiket választjuk, jópár helyen teljesen új kalandba botolhatunk, így itt aztán tényleg van értelme többször lejátszani a kalandot. A varázslás lehetősége szintén nagyon tetszett, ahogy a mesterek jelenléte is üde színfolt volt. Azt ugyan kicsit sajnáltam, hogy a gonosz mocsárban több a barátságos ember, mint a gonosz, de ettől függetlenül a mai napig nekem ez az egyik kedvenc könyvem.

 

1. Éjsárkány

 

Korábban már összefoglaltam a Sárkány háborújánál, hogy mi a bajom az „öljünk meg egy sárkányt” történettel. És az, hogy most megint itt van egy sárkány, csak még nagyobb és még sárkányabb, mint az eddigiek, számomra nem adott semmilyen extra impulzust. Ezért hát nem is vártam túl sokat ettől a műtől. Ám végül mégis rengeteget kaptam tőle. Egyrészről itt is megadja a méltóságát a teremtménynek a könyv, nem lehet akárhogyan elpusztítani, kellenek a kötelező tárgyak. Ezenkívül az is emel a színvonalon, hogy maguk a sárkányok azok, akik támogatnak minket a küldetésünk teljesítésében, ez ad egy komoly súlyt. Ha meg már a sárkányok, a misztikus háttér, amit Keith Martin köréjük írt nemcsak nagyon olvasmányos, de a kaland szempontjából is jelentős, a mai napig az egyik legnehezebb morális/praktikus döntést ebben a könyvben kellett meghoznom (tényleg, ebből is lehetne egy jó lista :)). Ami meg a játékmechanikáját illeti, szerintem itt járhatjuk be talán a legváltozatosabb, de külön-külön tökéletesen kidolgozott helyszíneket. Így összességében a nem túl pozitív alaphangulatom után az egyik kedvenc könyvemmé nőtte ki magát ez is.

 

Most egy darabig nem tervezek újabb TOP-listát, inkább a Magányos Farkas Világa könyvek kritikájára szeretnék szánni időt, amit Karácsonyig szeretnék megcsinálni két részletben. De ha van még ötletetek, hogy milyen újabb listákat csináljak 2021-ben, akkor hajrá, nyitott leszek rá!

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/