Vissza a múltamba 7. – Őrjöngő agyarak, A vámpír bosszúja, A vámpír kriptája

Mint azt már az előző cikkemben említettem, most három olyan könyv jön, amiről az előzetes kommentekből túl sok jót nem hallottam. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy sem a Zagor.hu fórumát, sem más kritikákat nem olvasok el, mielőtt lejátszanám a könyvet. Azokat a bejegyzéseket, amiket a már elolvasott könyvekhez írtam, viszont igen, így apró infomorzsákat szerzek másokról is. Ezek azonban megtévesztőek lehetnek. Ennek ellenére kicsit félve kezdtem neki ennek a 3 könyvnek, de úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk, mi sül ki belőle (ha nagyon gonosz akarok lenni, az előző hármasnál nehéz lenne lejjebb vinni a szintet). Az eredményeket lejjebb olvashatod, a pontozási szisztémát meg továbbra is itt.

Őrjöngő agyarak:

Történet (3): Ostragoth serege hosszú ideje ostromolja a Zamarrai erődöt, amelyet többek között te is védesz. Az ostromló sereg hatalmas, de egyelőre ellenállnak a várvédők, de már nem sokáig. Feladatot kapunk, amelynek lényege, hogy ha a Sziklaőrszem tüzét felélesztjük, vagyis meggyújtunk egy különleges fáklyát az Őrjöngő Agyarak nevű vulkán lángjával, akkor a vár Sárkányőrszemei életre kelnek és visszaszorítják a gonosz erőket. De ha mind a 14 torony elbukik, akkor azonnal meghalunk, hála egy ránk tett mágikus ékszernek, ami biztosítja, hogy ne hátráljunk meg a kihívás elől (ez már a Sárkány szemében is nagyon gagyinak tűnt…).  Magyarul: ostromolnak minket, meg kell szerezni egy tárgyat a meneküléshez. Ismerős ez valahonnan? Nagyonis, elég csak a múltkori cikkre gondolni, teljesen lecopyzták a Kard mestere sztoriját. És már azt sem tartottam túlságosan egyedinek, ez pedig időben is utána való. Tehát még annyira sem kreatív, mint az előző. A kidolgozása ugyanakkor valamivel jobb. Az egyik legkreatívabb módon használja fel a könyv a képeket, amin keresni kell a madzagokat a fehér kockákkal, amivel a becsületszintünkön javíthatunk. Szintén nagyon tetszik a speciális ábécé és az ebből adódó kódfejtés. Ezenkívül nekem a menekülés az elején is jobban bejön, az az elveszettség, ami benne van általában nem szimpatikus a könyvekben (arra gondolok, hogy szinte előzmény nélkül ugrunk egyik helyről a másikra), ám egy ilyen helyzetbe beleillett. Szóval mindezek egyben azért feljavították a történet összképét. Ezenkívül ott van még a toronyleomlás, ami az idő múlásának speciális jelölése, bár ebből többet ki lehet hozni, nekem a fele sem telt, mire végeztem.

Gondolkodás/szerencse (3): Ebből a szempontból elég rapszodikus a könyv. Klasszikus rejtvény talán nincs is benne, de az állandó kódfejtés gondolkodóba ejthet minket. Ugyanígy figyelni kell a fehér kockákra is. A baj csak az, hogy ahhoz, hogy ezekben a játékokban részt vehessünk, a könyv meghatározott helyeire el kell, hogy jussunk. E nélkül könnyen átmehet a könyv egy olyan kalandba, ahol jó formán semennyire nem kell használni az eszünket. A másik oldala az, hogy sok az ösvényválasztás, és az elágazások, ami inkább szerencséssé teszik a kalandok. Viszont nem nagyon vannak olyan szituációk, ahol egy rossz random-döntésbe belehalhatunk. Tehát mindent egybevetve szerintem ilyen szempontból közepes.

Nehézség (4): Alapvetően nem tartom nehéznek a könyvet, csak bizonyos szempontból érdekesnek. A könyvben nagyon kevés az azonnali halál. Kötelező tárgy talán nem is kell hozzá. A harcok sem annyira kemények azért ilyen fronton is láttunk már nehezebb könyvet. Amiben nehezebb a könyv, mint jópár másik, hogy nem is tudom, hány könyvben van ennyire gyakran életpont-vesztés, mint ebben. Nagyon sokszor előfordul, az ételadagjainkra bizony nem kicsit van szükség és jól be kell őket osztani. Azonban még ezzel együtt is úgy gondolom, hogy az optimálisnál valamivel könnyebb könyvet kaptunk. Egy jó nehezítés lehetett volna benne az idő a tornyok leomlásával, azonban ilyen szempontból sem vált túl nehézzé a könyv, igazából, ha nem húzzuk extrémen az időt, akkor ebbe sem halunk bele.

Játékélmény (4): Most szembe fogok menni a kritikákkal, de szerintem igenis élvezhető a mű. Az eleje a szökéssel és a papok „keresésével” nekem nagyon bejön, utána pedig a madzagos képek voltak azok, amik folyamatosan arra késztettek, hogy éber maradjak. A vulkánig való eljutás során egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy unatkoznék. Utána lett egy kicsit laposabb a könyv a különböző anyagok gyűjtése és a bolyongás a hegy belsejében, de azért a titkosírás-fejtések ezen is javítottak valamelyes. Picit talán rövidebb az optimálisnál, én legalábbis örültem volna, ha még egy kicsit tart a kaland, de ezt leszámítva szerintem teljesen jó, ajánlom bárkinek kipróbálásra.

Összességében: 14/20

A könyv letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=60

A Vámpír kriptája:

Történet (3): Kalandvágyunk és a gazdagodás iránti vágyunk az, ami Mortvaniába késztet bennünket, ahol állítólag mesés kincsek vannak. Amikor odaérünk, akkor viszont meglepődünk a térség szegénységén és ápolatlanságán. Noha először csak azt hisszük, hogy a kincseket még senki nem találta meg, kiderül, hogy más, ennél sokkal súlyosabb probléma van: a kegyetlen Reiner Heydrich gróf az, aki folyamatosan rabolja el a környék lakóit. Nem mellesleg ő egy vámpír (ki gondolta volna?). Feladatunk megölni a grófot és kiszabadítani Nasstassiát, a nemrégiben elrabolt lányt. Ez megintcsak egy nagyon sablonos történet, kb. semmi kreativitás sincs benne. Maga a sztori is a szokásos megyek a labirintusba és ölök vonalat képviseli. Ezzel együtt a könvv belső kidolgozottsága sokat javít a képen. A család egyes tagjai jól kidolgozott karakterek, az általuk elmesélt történetek érdekesek, nagyon jó hátteret ad az egész művet. A hit pontok alkalmazása szintén nagyon jól működik, sokkal jobban, mint a legutóbb elemzett Varázstörőben, Ezenkívül a varázslatok is tetszenek, amiket a könyv végefele meg lehet kapni, valamint az egyes betegségek is jól kidolgozottak. Néha egyébként olyan érzésem volt, hogy az Éjsárkányból és Az élőholtak szigetéből átvett dolgok vannak ebben a könyvben, de utóbb megnézve láttam, hogy időben ez a könyv mindkettő előtt volt, így az eredetiségből emiatt nem vonok le pontot. Mindezek az egyébként nagyon jellegtelen történetet átlagos szintre tudják emelni nálam.

Gondolkodás/szerencse (2): Ilyen szempontból nem állít minket a könyv nagy kihívás elé. Van egy kódfejtős feladat, de ott is meg kell szerezni az információt, anélkül azért elég nehéz. Sok emberrel találkozunk, akinél meg kell ítélni, hogy most segíteni akar nekünk vagy ártani, azonban a döntő többségében aki barátságosnak tűnik, az az is, aki nem, az meg ellenség, nincsenek benne nagy becsapások és átverések, talán egyetlen egy olyan karakter van, aki ki akar használni minket. Ezzel párhuzamosan viszont sok a folyosóválasztás, tehát a szerencsén is elég sok minden múlik. Ami ezen azért egy kicsit javít, az az, hogy (Keith Martinhoz méltóan) elég sok helyre enged minket visszamenni, viszonylag könnyen bejárható a legtöbb hely.

Nehézség (5): Sokak szerint ez egy nagyon könnyű könyv, én azért nem ezt érzem, szerintem optimális nehézségű alkotásról beszélhetünk. Túl sok kötelező tárgy nincs, ezek közül a legfontosabb a varázsfegyver, amit viszont 3 különböző helyen lehet megszerezni. E nélkül teljesen biztos a halálunk. Ezenkívül egy kereszt és a Hit pajzsa közül egynek, valamint egy karó és egy különleges kard közül egynek meg kell lennie. Ezt egyébként szeretem, hogyha egy tárgyat többféleképpen lehet megszerezni, vagy több is ellátja ugyanazt a funkciót, legalább nem egy döntésen múlik a sikerünk vagy kudarcunk. Valamint 3 koporsót is el kell pusztítani. Azonban ha ezekből hiányzik valami, akkor nem teljes a kudarc, csak egyfajta fél siker, hogy a lányt sikerül ugyan megmentenünk, de a gróf életben marad és folytathatja kegyetlen uralmát. Útközben azonnali halál azért elég kevés van, az ellenfelek viszont elég húzósak tudnak lenni, 9-es ügyességgel nem tudtam elsőre teljesíteni, de 10-zel is 1-2 helyen kellett a szerencse, hogy nehogy ott hagyjam a fogamat. Az meg külön nehézség, hogy jópár lény ügyességet is szív, ha eltalál minket (amire nyilván akkor van nagyobb esély, ha eleve kevés az ügyességünk…ördögi kör). Tehát szerintem bőven megvan benne a kihívás, de egyáltalán nem mondanám nehéznek, szadistának meg végképp nem.

Játékélmény (4): Ha valaki a játék előtt azt mondja nekem, hogy egy szisztematikus labirintus kalandot ilyen pozitívra fogok értékelni, akkor nem hittem volna el neki, de mégis megtörtént. Nem is tudom, mi volt benne, ami ennyire működött nálam. Talán az, hogy a sok visszatérési lehetőség miatt nem éreztem a dolgot teljesen véletlenszerűnek, de az is lehet, hogy a köztes kalandok és a benne lévő karakterek – meg a tőlük hallottak – annyira megfogtak, hogy a labirintusos aggályaimat le tudtam győzni. Amikor az egyes karakterek elkezdtek nekem mesélni, néha úgy éreztem, mintha kilépnék a játékos szerepéből és egyszerű hallgató lennék, aki csak élvezi a történetet. Ilyet viszonylag ritkán érzek KJK könyvekben. Nekem bejött a főhős karaktere és Katherina is egy olyan személy lett, aki karakteres, de a végén már nagyon szívesen küldtem másvilágra. Tetszett az is, hogy ez a könyv is egy erkölcsi dilemma elé állít minket, hogy megtegyünk-e valamit, ami racionálisan indokoltnak tűnik, viszont morálisan elfogadhatatlan. Egy kicsit több intellektuális kihívásnak jobban örültem volna, de ezt leszámítva nekem nincs problémám vele.

Összességében: 14/20

A könyv letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=74

A vámpír bosszúja:

Történet (4): Az Óvilág keleti partján élő kalandozó vagyunk, és meglehetősen unatkozunk a békés időszakban. Éppen egy fogadóban pihenjük ki nem létező fáradalmainkat, amikor váratlanul egy öregember jelenik meg. Miután beszédbe elegyedsz vele, kiderül, hogy egy vámpírvadász, aki a Libra-tó partján lévő kolostorban élő Sewarthnak visz üzenetet, ellenségei azonban már megölték a társát. Ő sem éli túl sokkal tovább, éjszaka ugyanis meggyilkolják a fogadóban. A nála lévő levélből megtudjuk, hogy nem akárkit üldözött, hanem a rég halottnak hitt Reiner Heydrich grófot, akit ugyan már rég megöltek, de hagyományos módon nem lehet elpusztítani, így feltámadt és erősebb, mint valaha. Az már a kaland során derül ki, hogy egy bizonyos drágakő jelenti a lehetőséget az elpusztítására. Tehát egyfajta félfolytatásról beszélünk, a főellenség ugyanaz, de mi mások vagyunk (mármint nem úgy…nem ugyanaz a karakter, aki az előző könyvben). Azt a részét nem mondanám túl kreatívnak, hogy visszahozza az egyszer már elpusztított karaktert, de nekem szimpatikus volt a gróf és családja, így nem zavar különösképpen. A háttértörténet viszont itt is jó, a kaland dinamikája és benne történő események viszont sokkal jobban sikerültek, mint a Vámpír kriptájában. Arról egy kicsit többet lehetett volna írni, hogy végül mi a fő motivációnk, amiért elvállaljuk a küldetést, de ezután tetszik, ahogy folyamatosan szembesülünk a hiányosságainkkal, és, hogy miként lehetne ezeket pótolni. A könyv megtart olyan dolgokat az eredetiből, ami jó (pl. a vámpír harcstílusa, a hit pontok, betegségek, varázsfegyverek) és eltűntet olyanokat, amik rosszak (pl. állandó labirintusban járkálás), amik együtt egy nagyon komoly minőségi ugrást adnak. Azért néhány apróbb hiba is van. A ghoulok mennyisége eltúlzott, a fogadóban lévő találkozás meglehetősen életszerütlen (főleg, hogy miután nem tudom megölni, kényelmesen alszom a szomszédos szobában), és engem Katherine megjelenése is zavar, amennyire jó karakternek éreztem az első kalandban, annyira jelentéktelennek a másodikban, gyakorlatilag a potenciális hullajelöltségen kívül semmi szerepe nincs, ennél az is jobb lett volna, ha kihagyják. De mindent egybevetve így is emelt a szinten, nem is keveset. Érdekesség, hogy az egész könyv vonalvezetése, meg úgy egyáltalán a kidolgozottsága (pl. az élelem, és kicsit a vér-pontok is) nagyon emlékeztetnek az Éjsárkányra. Az egy kicsit kidolgozottabb még ennél is, de ez is bőven jó.

Gondolkodás/szerencse (3): Valamivel itt is javult a helyzet. Kevesebb a folyosóválasztás (igaz, 1-2-nek sokkal súlyosabbak a következményei), sokkal több múlik azon, hogy 1-1 harcban milyen eszközt próbálunk használni, milyen tárgyakat veszünk, és ha a Vámpír kriptájára azt írtam, hogy sok helyet be lehet járni, akkor itt aztán tényleg majdnem mindent. A másik oldalon viszont rejtvények, meg igazán gondolkodásra késztető szituációk alig-alig vannak.

Nehézség (4): Nem értek egyet azokkal a kritikákkal, amik szerint ég és föld a különbség a kettő vámpíros kötet nehézsége között, az viszont tény, hogy ez a könyv valamivel nehezebb, mint az elődje. Kevesebb kötelező tárgy van, gyakorlatilag csak a kristály és a varázskard (utóbbit meg akár még piacon is meg lehet venni…ez azért kicsit színvonalon aluli), cserébe viszont a  harcok keményebbek (mondjuk itt 11-es ügyességgel küzdöttem, így nyilván könnyebb, de azért a ghoul hordák könnyen végezhetnek velünk) és több az azonnali halál. Ez utóbbi különösen zavaró, mert egy részére ugyan lehet számítani (több csapda is van, ami kitalálható), viszont néhány esetben meg teljesen véletlenszerű SPOILER!!! például a kúria hátsó bejáratánál lévő nyaktiló SPOILER VÉGE! Mindent egybevetve tényleg nehezebb egy kicsit, mint az optimális, de azért messze nem egy Bajnokok próbája szint, hogy a Pusztítóról már ne is beszéljek.

Játékélmény (5): Kicsit hezitáltam ezen, de ha az előző megkapta a négyest, akkor itt muszáj megadnom a maximumot. Azt éreztem, hogy ennek a könyvnek nincs üresjárata. Teljesen mindegy, hogy épp a kolostorban, a boszorkányoknál, a Kúriában, egy faluban vagy Heydrich báró közelében vagyok, mindig volt kaland, játék és kockázat is J. A sok harc és esemény végig fenntartotta a játék közben az érdeklődésemet, és amikor letettem a könyvet, úgy voltam vele, hogy nincs hiányérzetem. A Nekromanta éjszakája szintjét azért nem éri el, de az egy annyira kiemelkedő mű, hogy nem használhatom azt mércének.

Összességében: 16/20

A könyv letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=72

Kb. a felénél tartok a könyvszekciónak, és miközben egyre többet olvasok el, egyre inkább rájövök, mennyire szubjektívek ezek a kritikát. A különböző játékosok – ideértve a kritikusokat is – egészen mást várnak el ezektől a könyvektől, így amit kap tőlük élményt, azt is máshogy értékelik. Nagyon sok felmagasztalást olvastam a Vérfarkas üvöltéséről és a Varázstörőről, ehhez képest szerintem a vérfarkasos bár nem volt rossz, azért nálam nem került a prémium-kategóriába, a Varázstörő pedig nálam a leggyengébbek közé került. Utóbbira talán az a magyarázat, hogy a nehézség sokaknál pozitív, minél nehezebb egy könyv, annál jobb, minél könnyebb, annál kevésbé jó. Ezzel én nehezen azonosulok, nem azt mondom, hogy jó, ha valamiben semmi kihívás nincs, de ha nagyon sok random faktoros nehezítés van benne, vagy már-már irreális szintű a könyv, akkor nekem az már negatív. Miközben egy egyszerű könyv is lehet jó a megfelelő háttértörténettel és kihívásokkal. Sang kritikáit rendszeresen olvasom az egyes könyvekről, de csak azután, hogy én is lejátszottam őket. És itt például azt éreztem, hogy mindháromban én sokkal jobb véleménnyel vagyok a könyvről, mint ő, más helyeken pedig – pl. a Kétélű jóslatnál vagy az említett Vérfarkas üvöltésénél – én vagyok szigorúbb. Tévedne bármelyikünk? Nem hiszem. Egyszerűen a más elvárások és a más aspektusból való megközelítések (pl. ő nem szereti a titkosírós rejtvényeket, nekem a nagy kedvenceim) miatt mások lesznek a benyomásaink. Meg valószínűleg más életkorban is voltunk, amikor ezeket lejátszottuk, ez is változtathat a véleményünkön. És ezeken nem is fogunk sosem összeveszni. A lényeg inkább az, hogy népszerűsítsük ezt a kicsit divatból kimenő, ám mindenképp remek játékélményt és ne engedjük át teljesen a terepet a számítógépes játékoknak. Inkább szárnyaljon a képzeletünk, amint beleéljük magunkat az Éjsárkány elleni küzdelembe, vagy, hogy miként létezhetünk szellemként!

Néhány hét múlva jön a folytatás!