A Swaney-ügy margójára

Az idei téli olimpia előtt ment a fogadkozás, hogy idén Magyarország felkerül a téli olimpia térképére. Azt már most kijelenthetjük: sikerült. Méghozzá két szempontból is. Az egyik egy történelmi pillanat volt: megszereztük Magyarország történetének első téli olimpiai aranyérmét. A Liu Shaoang - Liu Shaolin Sándor - Knoch Viktor - Burján Csaba négyes (tartalékversenyző: Oláh Bence) 5.000 méteres rövidpályás gyorskorcsolyában mindenkit meglepve bejutott a döntőbe, amit azután, a kínai, a kanadai és a dél-korei csapatot megverve, meg is nyert. Fantasztikus teljesítmény, le a kalappal előttük!

Van azonban egy másik magyar színekben szereplő sportoló, akiről az egész olimpia beszél. De nem Jászapáti Petráról, aki gyorskorcsolyába az „A” döntőbe jutva egyéni 6. lett az olimpián. Nem is Liu Shaolin Sándorról, aki 1.500 méteren 5. lett gyorskorcsolyában, valamint szintén döntőzött 1.000 méteren, csak egy apró hiba miatt kizárták a versenyről. És nem is Tóth Ivettről, aki vagány rock and rolljával a korcsolyapálya közönségkedvence lett. Hanem egy olyan személyről, akinek a neve talán még a téli sportok legnagyobb kedvelőinek sem volt ismert. Most már az, bár lehet ezt az ismeretséget elkerültük volna.

Swaney Elizabeth amerikai magyar állampolgárságú versenyző, aki magyar színekben indult az olimpián a síakrobatika félcső számában. Az eredmény azonban kriminális lett. Swaney összesen 31,4 pontot szerzett az erősebb produkciójával. Ez közel 15 ponttal maradt el az utolsó előtti helyezettől, és 41-gyel a továbbjutást érő pontszámtól. De a legnagyobb gond nem is a pontszámmal volt, hanem azzal, hogy gyakorlatilag semmilyen trükköt nem mutatott be a versenyzése során. Aki eddig még nem látta volna a teljesítményét, íme:

http://www.nemzetisport.hu/teli_sportok/video-ime-a-magyar-siakrobata-akirol-az-egesz-vilag-beszel-2620055

Több szaklap és szakíró a teljesítményét Michael Edwards (Eddie, a sas), valamint Eric Moussambani (Eric, az angolna) teljesítményéhez hasonlította, akik kiugróan gyenge, már-már drámai produkciójukkal hívták fel magukra a figyelmet. Eric Moussambani például ezzel:

https://www.youtube.com/watch?v=I-nlBOBwu8M

Azt gondolom, hogy ez alkalommal is nem egy Knézy Jenőjéhez hasonló (jelen esetben egyértelműen eltúlzott) kommentár érkezett ehhez a teljesítményhez. És ami még rosszabb, ezt azonosítják Magyarországgal. És én ezt látom a fő problémának. Ugyanis a fenti youtube-video szereplője egy olyan országból származik, ahol korábban az úszósportnak, de 1-2 kivételtől eltekintve általában a sportnak, semmi tradíciója nincs. Egy olyan országból, aki csupán azért indíthatott úszót az olimpián, mert szabadkártyát kapott a drága fejlesztési lehetőség hiányára való tekintettel. Éppen ezért a verseny – ahol szinte szó szerint a versenyző élete volt a tét – végén mégis tiszteletet váltott ki a közönségből, és nem járatta le az országát.

Itt azonban más a helyzet. Bár mostanában ez a kifejezés inkább a kormánypropaganda sajátja, de ki kell mondani: Magyarország sportnagyhatalom, a lakosságszámához mérten mindenképpen. A nyári olimpiákon rendszeresen 8-10 aranyérmet szerzünk, erre egyik hasonló lakosságú ország sem képes. A labdarúgásunk olyan, amilyen, de azért a kézi- és kosárlabdánk egyáltalán nem rossz, jégkorongosaink is néha be-benéznek a világelitbe, vízilabdában meg a világ élvonalában vagyunk, ahogyan vívásban, úszásban és kajak-kenuban is. De több küzdősportban is szoktunk jó eredményeket elérni. És bár a téli olimpia nem az országunk sikeridőszaka, de azért pár pontszerző helyet ott is be szoktunk gyűjteni.

Éppen ezért gondolom azt, hogy ez az eredmény nem vicces, hanem nagyon is kínos. Egy a sportba ennyit belefektető ország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ilyen emberek képviseljék, és sportolóit egy lapon emlegessék az előbb említett versenyzőkkel! De kinek a hibája, hogy ez megtörtént? A versenyzőé? A Nemzetközi Síszövetségé és annak szabályaié? Vagy a Magyar Olimpiai Bizottságé? A következőkben ennek próbálok utánajárni.

Nem tudok rá haragudni…

Ha valaki egy kicsit utánanéz Swaney életművének, rájön, hogy egy igazi törtetővel állunk szemben – a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt. Nem egy sportággal próbálkozott már annak érdekében, hogy olimpián képviselhesse hazáját… jobban mondva valamelyik országot. Próbálkozott már futással, skeletonnal (akkor épp venezuelai színekben), de még görkorcsolyával is, de sehol nem ért el olyan eredményeket, amivel kijuthatott volna az olimpiára. Míg végül megtalálta azt a sportágat, ahol tudta teljesíteni a feltételeket, és sikerült neki.

Noha nem vagyok pszichológus, számomra ezekből nyilvánvaló, hogy a hölgy némi önértékelési zavarban szenved, önkritikája pedig nem sok van. De olyan nagy bűn volna ez? Szerintem nem, főleg azért, mert az önkritika hiánya egyáltalán nem egyedi jelenség. Nem kell messzire mennünk, nézzük meg akármelyik zenés tehetségkutatót. sokan odamennek úgy, hogy azt hiszik, hogy ők a legjobbak, aztán meg, amikor zsűri felvilágosítja őket, hogy ez nem így van, még ők vannak felháborodva. Aztán egy év múlva újra megpróbálják. Fel lehet tenni a kérdést: Swaney mennyivel rosszabb ezeknél az embereknél? Szerintem semmivel, sőt, még jobb is náluk. Mert nála az önkritika hiánya legalább szorgalommal társult. Hiszen ahhoz, hogy ott lehessen az olimpián meg kellett találnia azt a sportágat, ahol képes lesz kijutni, aztán abból eljutnia legalább egy minimális szintre, majd nem egy versenyen részt vennie, mindezt komolyabb szponzori háttér nélkül. Ő mindezt megcsinálta. Ehhez szüksége volt elkötelezettségre, kitartásra és rengeteg energiára, és arra, hogy ne adja fel. Ő ezeknek megfelelt, és így beteljesítette élete álmát, hogy téli olimpián indulhatott. Én emiatt nem vagyok dühös rá, sőt, még valamilyen szinten tisztelem is. Csak mondjuk jobban örültem volna, ha mindezt nem magyar színekben teszi. Mindezek alapján bár megmosolyogtató, sőt, kissé már kínos is volt az a nyilatkozata, hogy ezzel az volt a célja, hogy a jövőbeni magyar sportolókat inspirálja, a küzdeni akarása azért valahol mégiscsak példa lehet nem csak egy sportoló, hanem bármelyikünk számára.

Hogy juthatott ki az olimpiára?

Mindaz, amit leírtam, Swaney „bűnösségét” árnyalja, de joggal veti fel a kérdést: hogyan juthat el valaki idáig? Hisz egy tehetségkutatóban a tehetségtelen énekest az első körben kiejtik, esélytelen arra, hogy a legjobbak közé kerüljön (bár, ha Puskás Peti zsűritag…jó ezt, inkább hagyjuk :)). Itt viszont valahogy mégis eljutott az olimpiára, ami elvileg a világelit. Mégis hogyan szerzett kvótát?

Mielőtt ebbe a kérdésbe komolyabban belemennénk, egyvalamit le kell szögezni: nem egyenes ágon jutott ki, hanem szabadkártyával. Swaney a Világkupa versenyeken végig utolsó helyeket produkált, maximum a kieső versenyzőket előzte meg, és ez a teljesítmény nem lett volna elég az olimpiai részvételre. Azonban a kvóták egy része visszakerült a Nemzetközi Síszövetséghez, amiket szabadkártyák formájában újraosztottak. A szabadkártyák kritériuma egyszerű volt: minél több világkupa versenyen TOP30-as eredmény.

És itt volt a kijátszható kiskapu. Ugyanis egy félcsőversenyen gyakorlatilag sosincs 30-nál több induló. Tehát a kérdés innentől az volt: ki indult el a legtöbb versenyen a ki nem jutók közül? Swaney ezt 13 alkalommal megtette, így megkapta a szabadkártyát.

Hogy ez jogos-e? A válasz egyértelmű: igen, mert ez a szabály. Ugyanezen a véleményen volt a sportág egyik kiemelkedő alakja, Cassie Sharp is: „Ha beleteszed az időt és beleteszed az erőfeszítést, akkor megérdemled, hogy itt legyél, ugyanúgy, mint én.” És valahol ezzel a véleménnyel is lehet azonosulni, a kijutásért megdolgozott, hogy ott milyen eredménye volt, az már egy másik kérdés. Ugyanakkor nyilván enyhe rosszallást is érezhetünk, mert ha belegondolunk, hogy hány kiváló sportolónk nem tudott kijutni az olimpiára, mert nem tudott a nehéz szabályok mellett kvótát szerezni, akkor nem tűnik igazságosnak, hogy Swaney meg szinte értékelhető teljesítmény nélkül jutott ki. Ez nyilván felveti a kérdést, hogy a meglévő szabályok rendben vannak-e, szabad-e egy ilyen versenyzőnek szabadkártyát adni?

Ezzel a kérdéssel viszont eljutunk egy globális problémához, ami a világversenyek létszámával kapcsolatos. Nagyon sokszor merül fel a kérdés, hogy indokolt-e, hogy a legrangosabb eseményekre gyengébb teljesítményt nyújtó versenyzők/csapatok is kapjanak-e helyet? Ennek egyértelmű előnye, hogy a gyengébb országokat segítheti a felzárkóztatásban, hasznos tapasztalatot, inspirációt szereznek, ezenkívül üzleti szempontból is van értelme, hiszen ezeknek a csapatoknak is eljönnek a szurkolói, ami növeli az esemény hangulatát, és persze a bevételét is. Ugyanakkor a versenyek minőségét ez rontja.

Ha nem is ilyen szinten, de hasonló kérdőjeleket vetett fel, hogy több csapatsportág Európa Bajnokságának létszámát az elmúlt 1-2 évben bővítették. Ez többek között hazánknak is jó volt, hiszen így labdarúgásban és kosárlabdában is kvalifikáltuk magunkat az Európa Bajnokságra, és mindkettőn sikerült tisztességesen szerepelnünk. Vízilabdában viszont nagyon nagy volt a kontraszt. A legerősebb csapatok és az újonc csapatok között a különbség olyan szinten bántó volt, hogy néha az volt az érzésem, hogy sportszerű könnyítésként be kéne kötni az erősebb csapat játékosainak a szemét, hogy kiegyenlítettebb legyen a küzdelem. Az ilyen esetek már komolyan elgondolkodtatóak olyan szempontból, hogy van-e értelme ezt a fajta nyilvános megalázást a nagyközönség elé tárni.

Ilyenek az Eric Moussambani-féle esetek is, amelyek általában felülvizsgálatra késztetik az adott sportág kvalifikációs szabályozását. Úgy érzem, hogy itt is hasonló fog történni, és kialakítanak egy olyan kvalifikációs rendszert, amiben az ehhez hasonló esetek elkerülhetők. Nagyon kétségbeejtő helyzet azért nem keletkezett. Az olimpia színvonalára ez nem nyomja rá a bélyeget, a nem túl népszerű versenyszám pedig most világszinten ismertté vált, még ha nem is teljesen úgy, ahogy akarták. De a negatív reklám is reklám.

Mégis mit csinált a MOB?

Amíg Swaneyt az ambíciói miatt nem tudom elítélni, a szabályzat hibáját nem érzem annyira vészesnek, addig a történet harmadik szereplőjének a tette előtt értetlenül állok: mégis hogyan engedhette meg magának a Magyar Olimpiai Bizottság, hogy egy ilyen képességekkel rendelkező versenyző Magyarországot képviselje az olimpián? Nem látták, hogy ez a nő gyakorlatilag amatőr szinten tud síelni?

A Magyar Síszövetség közleménye pedig a legnagyobb félelmeimet hívta elő: valóban nem látták:

„Elsősorban a sportág kvalifikációja az, amely ezt a helyzetet előidézte, és az, hogy a női síakrobatika még gyerekcipőben jár, kevés a magasan kvalifikált képviselője. A sportág pontozása is kérdéseket vet fel, hiszen ahogyan azt a hétfői félcső selejtező is mutatta, az, aki a pálya alján elesik, hiába mutatott be addig szép elemeket, kevesebb pontot kap, mint aki Elizabeth Swaney-hez hasonlóan szépen lejön a pályán mindenféle kockáztatás nélkül. Elizabeth a világkupaversenyeken is hasonló produkcióval gyűjtögette a pontjait. Az tény, hogy a tavalyi évben nem láttuk versenyezni, a helyszínen, az edzéseken észleltük, hogy mire képes. Mivel senki helyét sem vette el, így nem gondoljuk úgy, hogy nem kellett volna támogatnunk az olimpiai indulását. Elizabeth Swaney a felkészülését és versenyzését teljes mértékben saját forrásból fedezte.” 

Mi van? Nem hiszek a szememnek! Elindítanak egy olyan versenyzőt, akit nemcsak idén, de még tavaly sem láttak versenyezni? Hogy fordulhat ez elő? Most gondoljuk el, ha kajak-kenuban teljesített volna valaki ilyen gyatrán és a Szövetség közölné, hogy bocs, de nem láttuk az elmúlt másfél évben versenyezni. Úgy röpülne a komplett vezetőség, hogy a Holdig meg sem állnának! Jó, értem én, hogy ez nem sikersportágunk, de azért a profi mentalitás minden olimpiai sportág képviselőjétől és vezetőségétől elvárható lenne! A nyilatkozat kínos mellébeszéléséről meg már nem is akarok részletesebben értekezni, de azt azért megjegyzem, hogy az a tény, hogy a jelenlegi pontozási rendszere a sportnak hagy kívánnivalót maga után, még nem jogosítja fel a Szövetséget arra, hogy ne nézzen utána annak a versenyzőjének, aki az országot képviseli.

Annyi mentsége lehet a MOB-nak, hogy mivel a nemzetközi mércén Swaney átesett, joggal hihették azt, hogy nem lesz baj. Ezt nyilatkozta Molnár-Bánffy Kata, a MOB kommunikációs vezetője is. Ugyanakkor ezzel sem lehet teljesen egyetérteni. Egyrészről azt azért tudták, vagy legalábbis tudniuk kellett volna, hogy a szabadkártya milyen szempontok alapján került kiosztásra, másfelől utána nézhettek volna, akár indirekt forrásokból is, hogy ki ez a versenyző. Mondjuk elég lett volna megnézni a közösségi oldalas adatlapjait, vagy a saját maga által feltöltött youtube videókat, és már látszik rajta, hogy mennyi minden sportban próbálkozott már sikertelenül, és hogy valami itt sem oké. Meg azért egy kicsit annak is gyanúsnak kellene lennie, hogy a magyarul nem is beszélő sportoló amerikai, illetőleg venezuelai színekben nem indulhatott.

Persze erre talán senki sem számított. Kicsit vicces visszaolvasni a Nemzeti Sport online oldalon található kommenteket a hír alatt, ahol kiderült, hogy Swaney Magyarország színeiben indult (aki kíváncsi ezekre: http://www.nemzetisport.hu/nso_cikkhozzaszolas/?cikk_id=2614967). De amíg egy átlag olvasótól nem várható el, hogy utánanézzen az ország minden sportolójának, addig azért egy MOB-tól vagy egy Síszövetségtől elvárható lenne. De ők ezt nem tették meg, hanyag munkát végeztek, és ezzel kellemetlen helyzetbe hozták az országot.

Persze valószínűleg ez a szalmaláng is előbb-utóbb kialszik, nem hinném, hogy nagyon hosszú távon nemzetközileg ez jutna majd eszébe az embereknek Magyarországról, különösen a tegnapi történelmi sikert követően. De ettől függetlenül remélem, hogy a MOB tanult az esetből és legközelebb kétszer is ellenőrzi a külföldön edző, magyar színekben indulni szándékozó versenyzőit.

Ha van véleményed, írd meg kommentben!

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/