10 lapozgatós könyv, amitől az alaptörténete után többet vártam

 

A legutóbbi tízes listámat, amit Szerepjáték-könyvekből készítettem, annyira szerettétek, hogy úgy döntöttem, csinálok egy másikat. Ezúttal viszont egy picit keserédesebb lista következik, amire jóval kisebb dicsőség felkerülni: olyan kalandok érkeznek, amiknek az alaptörténetei nagyon felcsigáztak, aztán ehhez képest a vége – legalábbis relatíve – csalódás lett. Hangsúlyozom, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a listán szereplő könyveket tartom a legrosszabbaknak. Pusztán arról van szó, hogy az alaptörténet elolvasását követően az emberben van egyfajta izgalmi állapot, egy türelmes vagy kevésbé türelmes várakozás a kaland iránt, és a végén is van egy érzése, hogy mekkora élményt jelentett számára a játék. Itt azoknak a könyveknek a listáját gyűjtöm össze, ahol ez a kettő között lévő negatív szakadék a legmélyebb. Viszont olyan művek, amelyeknek az alaptörténete eleve nem vagy alig fogott meg, ide nem fognak felkerülni (akkor sem, ha a játék se jött be). A listára ugyanazok a kalandok kerülhetnek fel, amelyeket az előző lista elején feltüntettem. Természetesen továbbra is él, hogy a lista erős spoilereket tartalmazhat, így aki nem ismeri valamelyik kalandot, lehet nem érdemes végigolvasnia azt a részt.

 

10. A végzet keze

 

Rögtön láthatjátok, hogy nem feltétlenül a legrosszabb kalandok kerülnek ide, hiszen ha valaki emlékszik a minikalandos listámra, A végzet kezénél sokkal rosszabb pontokat is adtam történeteknek. Igazából gondolkodtam, hogy minikaland egyáltalán kerüljön-e a listára (több mondjuk nem is lesz benne), hiszen 200 fejezetpontból nem lehet csodát tenni. Ugyanakkor ettől a műtől kifejezetten sokat vártam. Adott egy olyan harcos-mágus karakter, amivel az egyik legnagyobb élmény volt játszani a Káosz fellegvárában. Adott két olyan főellenség, akik már mutattak magukból valamit a korábbi kalandokban, és mindkettő kellően erősnek, vagy legalább ravasznak tűnt. És adott egy gendzsi, akikkel való találkozást a Káosz fellegvárában sem könnyű túlélni. Minden adott egy jó kalandhoz. Ami történt azt meg maga a karakterrombolás. Már az se tetszett, hogy a kézlevágással rögtön elveszíti a karakterünk a varázserejét, bár a kevés fejezetpont miatt erre nagyjából számítani lehetett. De az, hogy Lukréciát sikerült egy ennyire gyenge karakterré derogálni azután az elsöprő erő után, amit a Fellegvárban láttunk, felbosszantott. Ráadásul egy nagyhatalmú varázsló és egy sötét pap mivel akar győzelmet aratni? Egy gépezettel…mi a fene történik itt? Ez a pusztító gép önmagában is totál idegen volt a területtől, ahol játszódott, de a személyektől még inkább. És a gendzsi is bár karakterre bejött, igazán nagy gondot a végén nem jelentett. Így hiába voltak összességében egész korrekt epizódok a kalandban, a kezdeti elvárásaimat nagyon alulmúlta.

 

9. Shiwo, a holtak ura


 

Több olyan előjel volt, ami kíváncsivá tett e könyv kapcsán. Eleve az egyetlen 400 fejezetpontos Harcos Képzelet könyv, ez növeli az elvárást, ráadásul maga az alapsztori is bejött: nálunk van egy fontos tárgy, amit meg kell védeni, de el akarják tőlünk rabolni. Nem azt mondom, hogy világrengető sztori, de a hangulatot megadja. És kezdetben nem is volt rossz. A hajós részen tapintható volt a feszültség, és engem a városban lévő nagyon elhúzódó felkészülési folyamat sem zavart, sőt, kifejezetten pozitív számomra, amikor ennyire megadja egy könyv a lehetőséget az alapos felkészülésre. De a vége mindent tönkretett. Miből állt a végjáték: megyünk egy labirintusban, ahol jó ösvényt kell választani, majd a pók termébe, ahol jó ösvényt kell választani, majd egy újabb labirintus, ahol jó ösvényt kell választani, majd a cseppkövek, ahol jó ösvényt kell választani, majd egy újabb labirintus, ahol jó ösvényt kell választani, majd OTT A SZÖRNY (ok, ezt a Retroshocktól loptam). Gyakorlatilag 12345 ösvényválasztás, ahol ha rosszat választunk, vagy az elején, vagy később meghalunk. Ennél unalmasabb, egysíkúbb végjátékot nem tudom, láttam-e már lapozgatós könyvben. Szerintem nem.

 

8. Allansia bérgyilkosai


 

Sajnos az egyik legújabb megjelent KJK könyv is helyet kapott ezen a listán. Tulajdonképpen nagyjából leírtam már korábban, mi volt a bajom vele, de itt még egy kicsit kifejtem. Az előzménytörténet és a hátlap elolvasása után arra számítottam, hogy végre kapok egy a KJK vonaltól nagyon eltérő kalandot. Ahol nem erős tárgyakat kell gyűjtenem, nem egy labirintusban mászkálok, és ami a legfontosabb, nem egy főellenséget kell valamilyen módon legyőzni. Ahol nincs annál több cél, mint, hogy túléljük a kalandot és elmenekülök. Ahol egy Vadász zsákmányához hasonló túlélési stratégiát kell kidolgozni. Tehát jön valami, ami nagyon nem átlagos. Ehhez képest, amit kaptam az ennél átlagosabb már nem is lehetett volna. A bérgyilkosoktól nem elmenekülni kell, hanem összegyűjteni őket (mármint a medáljaikat...de ugyanaz), komoly karaktere kevésnek van, a darkos hangulat meg hamar elveszik, amikor rájövünk, hogy tulajdonképpen tilos rejtőzködni előlük. Ami innentől megmarad a történetből, az egy mezei tárgygyűjtős kaland. A végjáték pedig az egész történet koporsójába beleüti az utolsó szöget, nem is a logikátlansága, hanem a siker érzetének a teljes hiánya miatt.

 

7. Sötét herceg

 


A nyomozós kalandok általában a kedvenceim közé tartoznak, így nagy izgalommal vágtam bele vámpírként is ebbe. Az eleje pont emiatt is tetszett, információkra, fontos jelekre kellett bukkanni, amik segíthetnek megtalálni a Sötét Herceget. Aztán mi történik: elmegyünk a kastélyból, a Sötét herceg meg lehentel mindenkit, mi meg visszamegyünk (ha visszamegyünk), és kinyírjuk őt. Volt értelme nyomozni meg információkat gyűjteni, semmire nem megyünk vele. Így az volt az érzésem, mintha a fél könyv feleslegesen lett volna megírva, mert semmi relevanciája nincs a történetben (még a nagyon sokat segítő Démonokat bebörtönző drágakő is olyan helyen található meg, amihez nem kell információ). Egyébként nekem működött a vámpírsztori és elég jól kidolgozták az ezzel kapcsolatos részeket, de az, hogy az összes cselekményünk kb. teljesen súlytalan, eléggé derogálta ezt a faktort.

 

6. A Sötétség tőrei

 


Erről a műről is írtam már kritikát, amiből kiderült, hogy nem zártam a szívembe. Pedig nem kicsit csigázott fel a háttértörténet elolvasása. 7 medál, amit meg kell szerezni. Mindegyiknél valami egyedi próbatétel. Ez már önmagában remek, ha sikerül jól kidolgozni és változatossá tenni. Na, ez az, ami nem sikerült. Eleve nem is nagyon tudnék olyan ösvényt mondani, ahol az amulettekből 2-nél többet meg lehet találni, és ha ez nem lenne elég, a próbatételek is ugyanarra a sémára épülnek, ráadásul gyakorlatilag kockadobásról szól az egész. És ha ez még nem volna elég, az egész művet annyira átitatja a túlzott jelentőségű szerencsefaktor, hogy szinte élvezhetetlenné teszi az egészet. Igazán kár, mert vannak benne jó elemek, a méreg szerintem izgalmas része a kalandnak, és a vége is váratlan lett volna, ha kicsit jobban kidolgozzák. De ez így sajnos megmaradt a langyos víz szintjén.

 

5. Monarakh titka


 

Ezt a könyvet néhány hónappal azután játszottam le, hogy a Fenevad nyomában-t befejeztem, ami azonnal az egyik kedvencemmé vált. És a hátlap szövege alapján azt éreztem, ezt is szeretni fogom. Megint egy falu, megint gyilkosságok, megint nyomozni kell. Minden rendben lesz. Sajnos semmi sem lett rendben. Eleve amiről a hátlap ír, az nem a történet háttere, hanem kb. az egynegyedénél érünk oda a kalandban. Csakhogy addigra fog velünk történni két olyan esemény, amelyekből, ha csak minimálisan is gondolkodunk, könnyedén rájövünk, hogy ki követte el a gyilkosságokat. Innentől kezdve semmi gondolkodás nincs a könyvben, sőt, szinte szükségtelen nyűgnek éreztem jópár kör megtételét, miközben már rég tudtam, ki a gyilkos. De ami még külön zavar, hogy a könyv szinte olvasóvá degradálja a játékost, kb. semmi súlya nincs a döntéseinknek, a végefele meg már minden történés kiszámíthatóvá vált. Ráadásul a történet menete és némelyik karakter szinte már pofátlan másolata a Fenevadnak. Így sajnos azt kell mondanom, hogy a könyv végére semmi nem valósult meg abból, amit elvártam.

 

4. A lázadók bolygója


 

Ez a jövőben játszódó történet nagyon hajaz számos kalandfilmre. Emberiség veszélyben, más, sokkal erősebb faj az uralkodó, és szinte egyedül kell legyőzünk őket nagyon nagy túlerővel szemben. Ki ne szeretne egy ilyen hős szerepébe bújni? Én is akartam, amikor megláttam, de a kaland vége szenvedéssé vált. Amire számítottam, azok kiélezett szituációk, darkos hangulat, néhol váratlan segítség, és kreatív gyors észjárást igénylő szituációk. És az első bolygón, ahol utaztam ezeket még meg is kaptam. Onnantól viszont óriási lejtmenetté vált a könyv. Nekem már az Utcai Harcos sem illett bele a képbe, de utána a lehetséges halálbüntetés, a fejünkben lezajló kaland, a harmadik bolygó nagy összevisszasága, majd a végén a számítógép elpusztításának a szerencse-játék alapja (hiába tudjuk, hogy mindhárom gépet el kell pusztítani, azt nem tudjuk, hogy melyik bomba alkalmas erre) mind-mind történet-idegennek hatott, és így egy idő után már frusztrálóvá vált a kaland. Így a végén már nem a felszabadítás iránti vágy volt bennem, hanem már túl akartam lenni rajta. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a Vénusz kiadó a rengeteg gépelési hibával, és a be nem tett, egy esetben megoldás jelentő képpel is jócskán hozzátett ehhez az érzéshez, tehát ebből a szempontból lehet kicsit igazságtalan vagyok a könyvhöz. De sajnos azt tudom értékelni, ami a kezemben van.

 

3. A gyűlölet szakadéka


 

Csak azért nincs még ennél is előrébb a listámon, mert a korábbi Luke Sharpos csalódások után már egy kicsit fel voltam arra készülve, hogy hiába izgalmas az alaptörténet, meg az új szabályok, ez nem biztos, hogy egyben egy jó kivitelezést is jelent. De ez a mű ilyen téren minden korábbit alulmúl. Pedig jónak tűnt ez is, az előzménytörténet remek, és az, hogy van 7 legyőzendő ellenfelünk, melyek mindegyike nyilván egy komoly próbatétel lesz, plusz egy mellékes karakterünk, és pár extra szabály, kifejezetten izgalmasnak tűnt. De végül mindebből kb. semmi sem lett, ami számomra érthetetlen. A Hét Sárkánykígyó bebizonyította, hogy lehet hét olyan ellenséget összeállítani egy könyvben, akik nem tartalmaznak semmi világrengetőt, mégis megvan az egyedi képességük. Tehát itt az, hogy a hét „főellenség” hét képesség nélküli lény, akiknek még az értéke is azonos, számomra elfogadhatatlan. És a többi próbálkozás sem sikerült jól. Tabasha  még egész vállalható dolgokat csinált, de az ételmelegítés szabálya már semmit nem adott, az egy csapás meg kifejezetten frusztráló volt. Ha pedig ehhez hozzátesszük, hogy kb. a komplett történet egy labirintus-játék, de sokszor azt sem tudjuk, hogy most hol is vagyunk, a vége meg a legmonotonabb végjátékok egyike, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy igen jelentősen alulmúlta az elvárásaimat.

 

2. A Hold sikolya

 


Ennek a könyvnek a kapcsán az volt az érzésem, mint amikor a kisgyerek tűkön ülve várja a Karácsonyt. Bár a Harcos Képzelet könyvek színvonala ebben az időben sajnos már igen alacsony szintet ütött meg, azért ez a Fekete lovag sztori (nem összekeverendő a Killmaster-féle Fekete lovaggal) már a negyedik könyvön ment végig. Megjelent már a Mocsár szörnyetegében, majd a Kínok kínjában, utána pedig a Fekete lovagban (bár néha nehéz volt követni, hogy most melyik folytatás és melyik nem). És a Hold sikolyában már láttam magam előtt a képet: végre összecsaphatok vele (meg is tartottam a régi kalandlapjaimat, hogy tudjak folytatásként játszani). Olyan, mint a Királyok koronája. Nyilván nem számítottam arra a nagymúltú előd színvonalára, de a várakozás bennem hatalmas volt. És tök jól kezdődött, remek ez a vámpír-sárkány-korona saga is benne, kiváló felvezetése a… minek is? A jó nagy semminek! Ennyire elcseszett végjátékot is igen keveset tudnék mondani. Gyakorlatilag, ha van egy tárgyunk, harc nélkül nyerünk, ha nincs, lekardozzuk a lovagot. Most komolyan? Ennyi lenne egy sorozat vége? Habár bocs, nem a vége, ugyanis a végén egy démon elragadja a lovagot, így egy másik világban folytathatja tevékenységét. Komolyan, tisztára, mint a mesékben, hogy mindegy hányszor győzünk le valakit, valahogy mindig elmenekül. És bár azt mondtam, hogy ez nem a történet vége volt, de valójában mégis, a Harcos képzelet könyvekben ugyanis már sosem jött ki olyan rész, ahol végérvényesen leszámolhattunk volna a Lovaggal. Óriási csalódás volt ez így.

 

1. Mágusvadász


 

Szerintem, aki olvasta a korábbi kritikámat, az talán sejtette, hogy ez a könyv kerül az élre. Pedig olyan jól indult, egy abszolute egyedi és szokatlan karakter és egy olyan világ, ami merőben az eltér az eddigiektől. Viszont, ha van egy sajátos karakterünk, akkor miért kell a kaland 90%-át más testében tölteni? Ha van egy érdekes világunk, miért kell az első percekben egy másik világba teleportálni? Ha meg egy másik világba kerülünk, akkor miért nem domborodnak ki sokkal jobban az ellentétek a két világ között és miért nem építünk erre történetet? Egész egyszerűen nem értem Az a gyanúm, hogyha ez egy középszerű könyv lenne, akkor is a listámra került volna az előtörténete alapján. Viszont e mellett annyi frusztráló körülmény volt benne, ami élvezhetetlenné tette számomra az egészet, a zavaros történetmenetétől kezdve a szinte már irreális nehézségen keresztül egészen a végén lévő ominózus fordítási hibáig. Mindezek alapján az alaptörténet és a kivitelezés között itt nyílt a legmélyebbre a szakadék, ezért a kétes dicsőségű dobogóm legfelső fokára került.

 

Nektek mi a véleményetek? Melyek voltak azok a kalandok, ahol a cím és a háttértörténet alapján többet vártatok, mint ami végül lett belőle?

 

Ha ez a cikk is tetszeni fog, akkor néhány hét múlva újabb listával jövök. Terveim szerint a legjobb főellenségek és a legjobb kísérők-karakterek listája lesz a két következő.

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/

Megjegyzések

  1. Köszi, mindig nagyon hasznosak az értékelőid, mert iránymutatást adnak arra, h a rengtegeg lapozgatós könyv - korlátozott szabadidő keretében melyik alkotásoknak adjunk inkább figyelmet. A démonlovagokat egyébként tervezed valamikor a közeljövőben értékelni?

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    A HK szériából mindenképpen megemlíteném a Káoszarénát.Gyakorlatilag azért küszködöm magam végig a könyvön,hogy spoiler eljuthassak az arénába spoiler vége.Nagyon kösz.Azt hittem,olyasmi lesz,mint a Bajnokok próbája első fele.

    KJK Éjféli tolvaj Összességében nem rossz,de a második fele szimpla labirintus,a vége meg óriási csalódás. spoiler A küldetésünk teljesen értelmetlen volt?!Értem én,hogy tesztelni akartak,de másképp nem lehetne?Nem létezik,hogy minden pályakezdő tolvajt ennyire szivatnak! spoiler vége

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Alapvetően az Éjféli tolvajban tényleg az volt az elvárás, hogy megnézzék mit is tanultunk az évek során. Az teljesen meglepő volt, hogy a végén a mesterünk gratulál nekünk, és nem mondjuk a Baziliszkusz szemét szorongatva vedelünk a Fekete Rákban. A labirintus, ami itt említésre került, olyan labirintus, amelyben egy elágazás van, annak is rögtön zsákutca a vége. Tehát el sem tévedhetsz benne, nincs olyan, hogy jobbra mentél, de balra van a kiút! Viszont ha már jó kezdésről, de nem túl szerencsés végjátékokról beszélünk, ott a Királyok koronája. Még a Zagorosok fórumán is van némi vita, akkor hogy is van ez. Ki a Főmágus? Démon-e vagy nagy tudású varázsló? Jó-e ez a típusú leszámolás vagy ez már enyhe túlzás. Pláne annak a tekintetében, hogy tudjuk az Időkígyótól, hogy Főmágus nem eredeti alakjában mutatkozik. Mi meg bedőlünk neki! Ráadásul a Titánban az áll, van rajta egy jókora sebhely is, bár ezt biztosan elrejtette. Szóval S. Jackson hagyott kétségeket az olvasókban, bár tény ez talán csak 10+1 helyezést érhetne el a listában.

      Törlés
    2. Igen, a Káoszaréna nekem is benne volt abba a két könyvbe, amit a végefele szedtem ki, hogy meglegyen a 10-es lista. Sajnos valóban nem azt kapja tőle az ember, amit vár. Az Éjféli tolvajnál bevallom, én valami ilyesmire számítottam, hogy lesz benne egy bolyongós rész. Bár tény, hogy izgalmasabban is ki lehetett volna dolgozni.

      Törlés
    3. A Királyok koronája nálam nem merült fel. Nekem pl. kifejezetten tetszett ez az egyedi időugrós megoldás, és azért ahogy eljuthatunk a Főellenségig, az sem sétagalopp. A Shamutanti dombokon egy kicsit gondolkodtam a túl szűkre szabott varázslási opció miatt, de végülis egy első résznél ezt bocsánatos bűnnek éreztem, így kimaradt.

      Törlés
    4. Az Éjféli tolvajban nem az útvesztővel volt bajom,hanem azzal,ahogy végigmegyünk rajta.Ha kaszabolás helyett lopakodni kellett volna,elterelni az őrök figyelmét,csapdákat hatástalanítani,szóval tolvajosan(van ilyen szó?),akkor...Akkor is utálnám a befejezését.Képzeljétek el a Káosz fellegvárát a következő végkifejlettel:Nagy nehezen bejutunk Balthushoz,erre a fickó már a ravatalon fekszik,majd egy rejtekajtón bejön Vermithrax,és közli,hogy Rettegett tegnap leesett a lováról,és kitörte a nyakát.Minket meg csak azért küldött ide,mert fel akarta mérni a képességeinket.Hát barátom,akkor a kétes foglakozású jó édes anyádat,azt a...

      A Királyok koronája végjátéka meg nagyon összecsapott lett.Belefutunk a Főmágusba(aki a kalandmodul szerint,nem is a Főmágus),mindegy,mit varázsolunk,mert úgyis übereli,aztán bezárat minket.Miért?!A korona nála van,szüksége nincs ránk,simán megölhetne!Ide kellett volna tenni valami epikus küzdelmet,egye fene,legyen valamiért megnyerhetetlen.Akkor bedobni az időugrás varázslatot,hogy a következő menetre felkészülten mehessünk.Nekem az átváltozik démonná,erre EGYETLEN villámmal/tűzgolyóval megölöm megoldás eléggé meh kategória.

      Törlés
    5. Az Éjféli tolvajnál azért tudjuk, hogy ez egyfajta vizsga. Egy vizsga esetén én ezt le tudom nyelni, hogy egy része csak kitaláció volt (pl. az Őserők urában is látunk hasonlót, ha meghalnánk). Nyilván egy Balthusnál tényleg sokkal hülyébben jött volna ki a történet. Itt nekem háttérsztori alapján belefért.

      Királyok koronája valóban lehetett volna jobb, a végső csata kicsit epikusabb, de összességében nekem volt benne annyi eredeti ötlet, hogy ne legyen rossz róla a véleményem. Illetve ezen a listán nem csak a végjátékot értékeltem (bár annak hangsúlyos szerepet adtam), hanem az egész könyvet és ilyen szempontból szerintem a Királyok koronája esetén nem érheti szó a ház elejét.

      Törlés
  3. Tök jó hogy HK-k is befértek a KJK- mellé.

    Esetleg később lesz más is? Ahol a gonosz lakik, A sárkányvár titka, Tökéletlen katona...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az ahol a gonosz lakozikot nem olvastam, a másik kettőt meg igazából nem tudom komolyan venni, így ilyen listákra biztos nem fog felkerülni. De másfajta könyveknek a lehetőség nyitva lehet, a Végzet prófétái pl. már most felkerült az egyik ilyen listámra.

      Törlés
    2. Na az pont nem érdekel, de legalább nyitás valamerre.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gondolataim a Horror-Cirkuszról

10 olyan lapozgatós könyv, ami sokkal jobb lett, mint amire az alaptörténete után vártam

Horror után víz – egy újabb pécsi cirkuszlátogatásról