Vissza a múltamba 8. – A pusztítás tornya, A sötétség tőrei, A zombik vére
Hosszú
idő telt el, mire el tudtam jutni egy újabb hármas elemzéséhez sajnos sok
dolgom volt. De ami késik, az nem múlik, úgyhogy készen állok a folytatásra.
Miközben olvasgatom ezeket a könyveket, most már egyre jobban odafigyelek arra,
hogy ki is írta ezeket. Gyerekkoromban ezt nem néztem, abban a tudatban voltam
(szerintem nem egyedül), hogy mindegyik Steve Jackson-Ian Livingstone mű. De
most már nagyon figyelek, és megadom a tiszteletet, hogy megjegyzem őket. És a
Pusztítás tornya előtt szembesültem azzal, hogy talán ez az egyetlen olyan
Keith Martin könyv, amit még nem olvastam (amiket még nem olvastam el, azokról
nincs listám, egy régi listát vettem alapul). Az ő könyveit rendszerint nagyon
szeretem, aminek a két fő oka a nagyon alaposan kidolgozott történet és
eseményszál, valamint, hogy kevés random labirintusos elemet tett bele,
megengedi sok minden bejárását. Így kíváncsian vártam ezt a könyvet. Vártam már
a Zombik vérét is, de megmondom őszintén attól kicsit féltem, hogy csak egy
agyatlan zombilövöldözgetés lesz. Hogy melyik vágyamból/félelmemből mi valósult
meg, azt mindjárt olvashatjátok. A pontozásomat szerintem már ismeritek, de aki
nem, annak itt a segítség.
A pusztítás tornya:
Történet (4): Kereskedelmi utunkról térünk vissza falunkba, valahova a
jégvilág kellős közepére. Ábrándozunk az otthon relatív kényelméről, amikor a
fejünk fölött megjelenik egy meteorszerű képződmény, ami felettünk elhaladt és
majdnem porig rombolja falunkat. Úgy döntünk, utánajárunk annak, hogy mi okozta
ezt. Útközben kiderítjük, hogy a meteor, amit látunk, pusztán egy kísérleti
stádium. A gonosz varázsló, Zeverin, egy ennél sokkal nagyobb hatékonyságú
repülő tornyot épített, ami hogyha bevetésre kerül, sokkal nagyobb pusztítást
okoz. Ezt kell megakadályozni. Annak ellenére, hogy van benne 1-2 sablonelem
(gonosz varászló, különleges fegyver), mindent egybevetve eredetinek tartom a
művet. KJK vonalon eddig csak a Hóboszorkány barlangjai játszódott jégvilágban,
így ilyen szempontból relatíve új a helyszínt. A könyvben 3 fontos helyszínt is
végigjárunk és mindegyik nagyon jól kidolgozott, különösen a jégpalota nyerte
el a tetszésem. Bejött nekem a jégmadár karaktere, meg Zeverin illúziómágus mivolta
is tartogat izgalmakat a könyvben. A szabályok közé ismét bekerül a
becsületpont, amit szeretek, mindig jó zsinórmértéket ad a viselkedésünknek,
ugyanakkor azt gondolom, hogy ennyire jól talán még senki nem használta
korábban (később kifejtem). Ezenkívül sok egyedileg használható tárgy is
található (Kőpárduc forever!). Tetszenek az íjpuskás harcok is, ennek a
jelentősége is nagyobb, mint az eddigi könyvekben. A végjáték vált kicsit
laposabbá a számomra, ott a Relem démon utáni harc már annyira nem tetszett,
viszont az a pillanat, amikor már rosszul álltam Relem ellen és nálam volt egy
különleges fegyver…nagyon bele tudtam élni magam. Jó lett ez, na.
Gondolkodás/szerencse (4): Nagyon kevés olyan elem van a könyvben, ami csak a véletlenen múlik. Talán 1 folyosóválasztás
a toronyban (de azért az is sejthető, ha gondolkodunk), illetve a Jégpalotában
a sorrend nem mindegy, de ez azért KJK szinten nem túlságosan sok. Ellenben
gondolkodni annál többször kell. Főleg a becsület-dilemma, ami nagyon tetszik,
hogy mennyire áldozzuk fel a becsületünket a végső siker érdekében SPOILER!!! Hány sírt rabolunk ki a
4-ből? Mindegyik becsületpontba kerül, de az egyikben kulcsfontosságú tárgy
van. Viszont ha mind a 4-et kifosszuk, lehet nem kapunk meg egy várt segítséget
Spoiler vége! Ezenkívül van 3
különböző rejtvény is, egy órás, egy számolásos, és egy hangjegyes (na jó,
utóbbi elég szadista, de erre majd visszatérek). Szóval összességében meg
vagyok elégedve!
Nehézség (5): Szerintem ilyen nehéznek kell lennie egy KJK könyvnek. Sok
kötelező tárgy nincs benne, talán csak egy fegyver, de annak a megszerzése is
egy egyéni döntésen múlik, nem egy random elemen. Kevés benne az azonnali
halál, azonban ha sok helyen hozunk rossz döntést, akkor az az értékeink erős
csökkentését eredményezi, amivel nem fogjuk tudni befejezni a küldetést.
Egyébként a könyv egyetlen komoly nehézsége a kezdőértékek. A végén azért
belefutunk egy 13 ügyességes ellenfélbe, akit nem túl egyszerű legyőzni, illetve
az életpontunk a végére igen rendesen el tud fogyni. De hát kell a kihívás is,
nem?
Játékélmény (4): Isten látja lelkem: ha nincs az a hangjegyes rejtvény, akkor
megadom az 5 pontot! Csak az egy közel félórás nettó szenvedés volt, mire
feladtam. Amikor a zagor.hu oldalon megnéztem a megoldást, akkor pedig
rájöttem, hogy ilyen típusú megoldás még csak eszembe se jutott volna! Azt
gondolom, ez már egy rossz rejtvény, ugyanis a kitalálója nagyon a saját egyedi
logikáját használta, ami egész egyszerűen egy másik embernek valószínűleg az
eszébe se jut. Általában szeretem a rejtvényeket, de ez nem kicsit volt túlzás.
Minden más tekintetben viszont maximálisan meg voltam elégedve. A választási
lehetőségek tetszettek, a könyv komplexitása, hogy mikor melyik tárgyamat
használom (akár harcok közben is) mindig adtak valami pluszt az amúgy
hétköznapi kalandhoz, így egy pillanatig nem éreztem, hogy unatkoznék. Az
pedig, hogy az elején nem tudtam, mi történt és a kaland közben kellett
kinyomoznom, mindig egy olyan extra, ami megnöveli a kíváncsiságomat, és éberen
tart a játék közben. Összességében kijelenthetem, hogy Keith Martin ezúttal sem
okozott csalódást, sőt az én listámon az Éjsárkány után a 2. helyre került a
Martin-könyvek közül, ami a felhozatal tekintetében nem kis érdem.
Összességében: 17/20
A sötétség tőrei:
Történet (3): Rögtön in medias res belecsap a könyv a lecsóba. Alszunk, és
hirtelen arra ébredünk, hogy egy alak egy különleges tőrt szegez nekünk.
Életünket egy odaérő cimboránk, Gally menti meg, ám az orgyilkos tőre így is
megkarcolja a vállunkat. Ez okozza bonyodalmakat. De mint tudjuk, mindennek oka
van, az orgyilkos támadás sem véletlen irányult ellenünk. A Kazan birodalmon
belül Segrek uralkodó meghal és a hagyomány szerint kiválasztottak közül kerül
ki az új uralkodó. Az egyik kiválasztott személyét testesítjük mi meg, csak van
valaki (Chingíz vezír), akinek ez kevésbé tetszik, így orgyilkosokat küld a
kiválasztottakra. Az egyik ilyenbe botlottunk bele. Eddig lett volna
választásunk, hogy mit csinálunk, innentől viszont nincs, ugyanis akár akarunk
uralkodók lenni, akár nem, ha nem visszük vissza a tőrt a vezírnek, akkor menthetetlenül
meghalunk a tőr mérge miatt. Ahhoz, hogy ezt megtegyük érdemes minél több törzs
medálját megszerezni, amit próbákon és labirintusokon keresztül lehet
kivitelezni. A helyszínek érdekesek nagyon a könyvben és már az elején
lenyűgözött, hogy mennyi mindent bele tudnak majd nyomni egy KJK könyvben.
Aztán sajnos kiderült, hogy amilyen izgalmas az előzmény, annyira gyenge a
kivitelezés. A medálok közül jó eséllyel egynél vagy kettőnél többet
lehetőségünk sem lesz megszerezni, és ezek a próbák és labirintusok nem többek
ösvényválasztásnál és kockadobálgatásnál. Aztán a történet vége ad még egy
fordulópontot, de ennek a kidolgozása is felületes marad. Az a probléma, hogy
ez a könyv annyi mindent akart egybe belesűríteni, hogy a vége az lett, hogy
ezek közül egyik sincs igazán rendesen kidolgozva és egy átrohanásos kaland
benyomását kelti az egész. Ezt nagyon sajnálom. Azért volt 1-2 egyedi elem,
például a varázslás lehetőségének módja, ha oda eljutunk, vagy az italkeverés.
Gondolkodás/szerencse (1): Kis túlzással az értő olvasás az egyetlen skill, ami ehhez a
könyvhöz kell. Na jó, ez tényleg túlzás, de úgy érzem, hogy annyira random az
egész, hogy az már elmondhatatlan. Eleve tisztán ösvényválasztáson múlik, hogy
melyik amulettet szerezzük meg (ha egyáltalán…). A legtöbb próba gyakorlatilag
kockadobásokból áll, kihívás bennük szemernyi nincs, a labirintusok pedig
ösvényválasztásokból állnak, ami megint random (oké, 1-2-nél kiderülhet a jó
sorrend valami információ segítségével, de ez is főleg a szerencsén múlik). Ha
szerzünk két medált, már jók vagyunk, ha nem, akkor jön az italkeverés, ahol 6
alapanyagból 9 féle ital keverhető, amiből kettőt kell kikeverni, de amiből 3
halálos. Tehát min múlik, hogy életben maradunk? Szerencsén. Gyakorlatilag a
teljes könyv szerencsejáték, talán az utolsó döntés nem, de ez is elég evidens,
hogy mit kell tenni, ráadásul valaki le is súghatja nekünk. Szóval a
gondolkodást kb. teljesen ignorálja a könyv.
Nehézség (3): Felemás érzéseim vannak ennek kapcsán, talán kicsit szigorú
voltam itt. Ugyanis ha mondjuk összehasonlítom egy másik „3 pontos” könyvvel,
mondjuk a Vérescsonttal, ott volt vagy 6-7 kötelező tárgy, amit meg kellett
szerezni, ez tette nehézzé. Itt egy ilyen sincs. Akkor mégis miért nem kapott
ez a könyv magasabb pontot? Sajnos amiatt, amit előbb már kicsit kiveséztem.
Nagyon sok olyan eset van, amikor dobni kell magamnak és másnak 2 kockával, ha
a miénk a nagyobb túléljük, ha nem, akkor nem. De olyan is van, hogy négyszer
kell 2 kockával dobni, és ha valamelyik egyezik, akkor felnyársalódtunk. És még
sorolhatnám, lenne egy szép lista ha ezeket összegyűjteném. Az italos
problémáról pedig már korábban írtam. Ezeket pedig, mint ahogy már erről korábban értekeztem, szigorúbban értékelem, mint
a sima ösvényválasztásos halált, mert ezekbe akár kétszer egymás után is bele
lehet esni. Úgyhogy emiatt gondolom ezt egy elég nehéz, de még nem szadista
könyvnek.
Játékélmény (2): Azt gondolom, hogy az első pár ösvényválasztáson múlik sok.
Az is lehetséges, hogy sikerül egy hosszabb, kicsit kalandosabb ösvényt kifogva
végigjárni a könyvet. De van egy olyan útvonal is, ami nagyjából fél óra alatt
végigjátszhatóvá teszi a könyvet. Úgyhogy erre is csak annyit tudok mondani,
hogy rapszodikus. Viszont most már ott tartok, hogy 4 alkalommal, játszottam
le, különböző ösvényeken, és az egyik ösvényt sem tudnám hármasnál nagyobbra
értékelni a saját listámon. Így az összesítésre sem tudok ennél magasabb
pontszámot adni.
Összességében: 9/20
A zombik vére:
Történet (3): Angol egyetemistaként kezdjük a történetünket, aki
különleges lények után kutatva járja be Görögországot, Magyarországot, és
Erdélyt. Sokáig semmit nem találunk, aztán azonban amikor Drakula kastélyában
kutatunk – eredménytelenül – váratlanul megtámadnak minket és bebörtönöznek egy
másik kastélyba. Ebből a kastélyból kellene kiszabadulnunk. Legalábbis először
így gondoljuk, aztán viszont kiderül, hogy a helyzet ennél sokkal rosszabb. Egy
őrült tudós, név szerint Gingrich Yurr, kifejlesztett egy zombi vírust, amivel
a meggyengül embereket zombivá tudja változtatni, és uralma alá hajtani őket,
és akinek a szervezetébe zombivér kerül, hasonló sorsra jut. A tudós az
őrülettől vezérelve magának is be akarja adni a vírust, és elpusztítani az
emberiséget (Vagy uralma alá hajtani? Ki tudja ezeknél az őrülteknél…). H nem
sikerül őt, és az összes zombiját elpusztítani, akkor itt a vége. Hogy ez
mennyire eredeti történet, arról lehet vitatkozni. Ha KJK-s szempontból nézzük,
akkor az. Jelenben játszódik, így nagy élmény az egyébként is itthon lévő
eszközeinket használni egy KJK könyvben, illetve jobban is lehet azonosulni az
egyetemi hallgatóval. Másrészről viszont ez teszi kicsi irracionálissá (oké,
KJK könyvekben ez nem akkora bűn, de azért ha már a valóságban játszódik…),
valahogy nem nézem ki egy másodéves hallgatóból, hogy modern Rambóként túlél 5
nap kínzást, majd géppisztollyal lövi szitává a zombikat. Ezenkívül maga a
zombivírusos sztori már egy nagyon lerágott csont (volt már a könyv megírásakor
is), és Livingstone ehhez most nem adott igazából semmit hozzá, csak egy olyan
területre tette be, ahol eddig még nem volt jelen. Ráadásul én a végén örültem
volna egy kis romantikus szerelmes zárásnak, de lehet csak túl érzelmes vagyok J
És azért magában a történetben sem voltak nagy meglepetések, bár azért viccesek
voltak a korábbi KJK-s könyvekre utaló Easter Eggek (pl. a játékteremben, meg
ha jól tudom, Heydrich báró neve is felmerül egyszer). Úgyhogy összességében
ilyen szinten felemás az élményt.
Gondolkodás/szerencse (1): A könyvben nem csak a zombik agyatlanok, de maga a játék is
eléggé. Gyakorlatilag a kastély egy klasszikus labirintus-játékká alakult,
amiben megyünk és gyilkoljuk a zombikat halomszámra. A döntési helyzetek
többsége sajnos nem igazán valódi. Hogy jobbra vagy balra megyünk-e az teljesen
random döntés, ahogy az is egyértelmű, hogy benyitunk-e valahova vagy sem,
hiszen azzal, hogy ki kell nyírni minden zombit, gyakorlatilag nincs választásunk,
mindent be kell járni. Az ilyen kaliberű döntésekről meg, hogy „segítesz-e a
lánynak”, vagy hagyod meghalni, illetve, hogy harcolsz vagy menekülsz-e
zombiknál, megint teljesen evidens döntéseket kell hozni. Az elején a
vásárlásnál kell kicsit gondolkodni, de igazából ott sem nagyon lehet tudni,
hogy melyek azok a tárgyak, amik nélkül nem kicsit nehéz dolgunk lesz, vagy ne
adj isten túl sem élhetjük a kalandot SPOILER!!!
a csiga kötelező elem SPOILER vége! Szóval
gyakorlatilag teljesen észnélküli játéknak gondolom.
Nehézség (2): Azt gondolom, hogy ez a pont erősen jóindulatú. Amikor
zsinórmértéket veszek alapul, akkor azt mondom, hogy a legnehezebb még 2 pontos
könyv a Bajnokok próbája és (eddig) a legnehezebb 1 pontos a Pusztító. Úgy érzem,
hogy a Zombik vére kb. egyszinten van nehézségben a Bajnokok próbájával. Persze
mindkettő más szempontból nehéz. Itt kötelezően megszerzendő tárgy kevés akad,
míg ott van vagy 20. Itt viszont más nehézségek vannak. Mindenek előtt az, hogy
nagyon nehéz ebben a fajta harcban megőrizni az életerőnket. Hiszen amikor egy
k6-2-es bicskával ugrottam neki 8 zombinak, ott már alapból elvesztettem 14
életet, maradt 17, ezután szinte reménytelen. Hiszen mégha van valami erős
stukkerünk, akkor is egy 15-20 fős zombicsapat ellen, ha elsőre kicsit dobunk,
simán bukunk 10 körüli Ép-t. És mindezeket a harcokat úgy kell megvívni, hogy
közben tudjuk, hogy ha nem nyírunk ki minden zombit, akkor baj van a végén!
Tehát nem kerülhetjük el ezeket a csatákat sehogy. És úgy gondolom, hogy ezzel
eljutottunk arra a pontra, ami miatt ezt a könyvet én a szadisták között tartom
számon. Ha csak annyi lenne a feladat, hogy jussunk ki élve valahogy a
kastélyból, vagy, hogy öljük meg a főellenséget valahogyan, akkor ez egy 3-4
pont körüli, az optimálisnál valamivel nehezebben teljesíthető könyv lenne. De
az, hogy MINDEN létező zombit le kell ölni, nagyon nehezen teljesíthetővé teszi
az alkotást. És egyébként nem is logikus. Mert ha ott marad egy hadseregnyi
zombi az tényleg para, de most mi van akkor, ha 4-5 megmarad? Gond nélkül
bántunk el több százzal és ezek meggyengített emberek! Ne mondja már nekem
senki, hogy nem tudja egy paraszt bácsi fejbe csapni egy kaszával! J
Vagy ha tudjuk, hogy este támadnak, akkor oda kell állni a kastély elé a
géppisztollyal és kilőni a maradékot! Jó, nem akarok elméleteket gyártani a
zombiinvázió megállítására, így maradjunk annyiban, hogy ez a feltétel azért
nem volt túl reális.
Játékélmény (3): Noha eddig elég szépen lehúztam a könyvet, igazán mégsem
tudok haragudni rá. Jó, persze nem sok mindenről szó azon kívül, hogy
gyilkolásszuk a zombikat, de tulajdonképpen sokkal többet nem is lehetett várni
tőle. Meg végülis, ha belegondolunk, a lövöldözős számítógépes játékokkal is
sokan játszunk, holott abban sincs semmi intelligencia. És mégis megvan a
funkciója, nekem személy szerint remek agykikapcsolás. És valami hasonlót
éreztem a Zombik vérénél is, hogy előtört az agresszív énem, és néhol még
élveztem is, hogy nem kell gondolkodni, csak gyilkolászni a zombikat. Persze
nyilván ez nem összevethető a komplexebb KJK könyvekkel (ezért is nem adok rá
több pontot), nem is vágyom több ilyen könyvre, de egyszer oké volt. Ha rám
hallgattok, ignoráljátok a 400-as fejezetpont után a maradékot, és akkor nem
keserűséggel fogjátok letenni a könyvet.
Összességében: 9/20
Most
már bízom benne, hogy a néhány hét tényleg néhány hét lesz, de majd jövök a
következő 3 könyvvel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése