Vissza a múltamba 9. – Árnyékharcosok legendája, Holdjáró, A gyűlölet szakadéka

Ha a múltkori alkalommal azt mondtam, hogy eléggé el voltam havazva, akkor ez most hatványozottan igaz. Kis túlzással hogyha nem kaptam volna el azt a kis mandulagyulladást, ami miatt most otthon üldögélek, akkor talán mostanra sem tudta volna elkészíteni sorozatom következő darabját. De lényeg a lényeg, elkészült és most csak ez számít.

Ez az a 3 könyv volt, aminél nem tudtam, hogy mire számítsak. Ugyanis a 3 könyvből kettőt ugyanaz az író írt, akitől azonban eddig még egy könyvet sem olvastam, így nagy kérdőjel volt előttem. A harmadik pedig az a Luke Sharp, akinek eddig a könyvei finoman szólva sem nyerték el igazán a tetszésemet. De persze ezekből nem szabad kiindulni, nálam minden könyv tiszta lappal indul. Így ennek tükrében vártam, hogy mit fogok olvasni. Ami még újdonság, hogy most már megelégeltem, hogy sosem írok a zagor.hu toplistáira, ezért kitöltöttem ezt is, meg a már lejátszott minikalandokból is megcsináltam a TOP 5-ös listát. Nálam jelenleg a hosszú könyvekből a Nekromanta éjszakája vezet, utána az Éjsárkány, a Vihargyilkos, a Pusztítás tornya és a Vámpír bosszúja állnak a TOP 5-ben. Utóbbinak 16 pontot adtam, tehát, ha egy könyv e fölött kap, biztos TOP-listás, ha pedig pont ennyit, akkor mérlegelni fogok. Szóval mostantól, ha olvasok egy jó könyvet, arról is írok, hogy miként változott a TOP-lista.

Árnyékharcosok legendája:

Történet (4): Gyakorlatilag hivatásos hősként kezdjük a kalandunkat egy kocsmában (csak én érzem úgy, hogy már láttunk 1-2 hasonlót?) amikor valaki beront, hogy segítségre van szüksége (csak nem?). A segítségkérés azonban egyedibb a megszokottnál. Ugyanis a gyerekeket ijesztegető mesében szereplő árnyékharcosok akarják leigázni a falut. Bár nem hiszünk a sztoriban, de mégis utánanézünk…akarom mondani, néznénk, ugyanis mielőtt ez megtörténne, le akar minket csukni a helyi NAV. Úgyhogy hirtelen hősből bűnössé válunk és már futunk is a városból, mintha nem lenne jobb dolgunk. Utána szépen elindulunk a falu felé, ám hamar kiderül, hogy korántsem legenda, amiről beszélünk, sőt, testközelből szemlélhetjük meg a lovasokat, és ha nem vigyázunk, meg is ölnek minket. De ha mi életben is maradunk, kísérőinkről és a faluról ugyanezt nem lehet elmondani. Miközben folytatjuk a kutatást, kiderül, hogy egy Voivod nevű halott alak élőhalott sereget akar feltámasztani, és leigázni a világot. Őt kell megállítanunk. Minden sablonossága ellenére a történet tetszik, számos egyedi eleme van, a nagyon erős mágikus fegyvertől kezdve a különleges lényeken keresztül a végén lévő kutatásig. Bejött nekem az elején a menekülés is, de a vámpírkirálynő és töklidércei is egyedi hangulatot adtak. Ami engem még kicsit zavart, hogy több Gyűrűk ura Copy-paste-et éreztem a könyvben, maguk a lovasok is kicsit nazgul-szerűek voltak, meg a barlangban lévő pók is ide sorolható nálam. Viszont a lezárás annyira kreatívra és epikusra sikerült, hogy nekem az egyik kedvencem mind közül. És még egy apróság: nagyon bejön az, ahogy a könyv a páncélokat kezeli, azaz, hogy nem ügyességet adnak, sőt, még a súlyuk miatt bukhatunk is ügyességet, cserébe viszont a sebzést csökkenti és elhasználódhat. Ez nagyon reálisnak tetszik.

Gondolkodás/szerencse (3): Vannak gondolkodós részek, de agytrösztnek nem kell lenni a győzelemhez. Van benne egy direkt rejtvény, valamint Voivod tartózkodási helyének kitalálása is igényel némi leleményességet. Ezenkívül jótanácsként elmondhatom, hogyha egy varázstárgy képessége túl erősnek tűnik, az talán nem véletlen. De erről nem szeretnék spoilerezni. Van még 1-2 gondolkodtatós momentum, de túlzásba véve nincs. Annyira viszont a szerencsét sem érzem extrémnek, a legtöbb kötelező tárgy vagy több helyen szerezhető meg, és nem dúskál extrém sok sorsdöntő folyosóválasztásban sem, igaz, van 1-2 olyan – egyébként elkerülhető epizódja – a könyvnek, ahol a szerencse szerepe felértékelődik.

Nehézség (4): Alapvetően nem nevezném nehéznek. Túl sok kötelező tárgy nincs, azokat is több helyen meg lehet szerezni, és annyira az ellenfelek sem durvák, hogy miattuk nagyon idegeskedni kellene. Igazából ami miatt nehéz eldönteni a konkrét nehézségét, az az, hogy a könyv viszonylag korai szakaszában kettéágazik, és nagyon nem mindegy, hogy ott melyik szakaszon megyünk tovább. Az egyik ugyanis SPOILER!!! az álomvarázslós-barlangos rész SPOILER Vége! nehezebb, azon a szakaszon kicsit sok nekem a random halál is, így az nehezebben teljesíthető. A másik útvonal valamivel könnyebb. A pontszám egy átlag.

Játékélmény (5): Az előbb említett kettősség itt is megjelenik a könyvben. A könyv kezdete jó, és nekem nagyon tetszik a remetés és a töklidérces jelenet is, viszont az állommágusos-labirintusos rész nekem nagyon sablonszerűnek tűnt. A másik ösvény ebből a szempontból valamivel jobban bejön. A végjátékban nagyon tetszett Voivod helyének kitalálása és a hozzá való eljutás, de az árnyékharcosok lekardozása annyira nem jött be (meg úgy amúgy itt miért nem támadnak rninket egyszerre a harcosok? Hisz a könyv elején, ha egyszerre akarjuk megölni őket, harc nélkül meghalunk!) Utána az utolsó csata viszont sokat javít a könyvön, az a befejezés pedig, bár egyszer már megdicsértem, de muszáj megtennem még egyszer. Váratlan, hiteles, és egész egyszerűen…szép. Szóval megadom rá a maximum pontot.

Összességében: 16/20. Ez pont a TOP-határ a könyvek listáján. Eddig két könyvnek adtam 16 pontot, a Vérescsontnak, és a Vámpír bosszújának. De mindent egybevetve úgy érzem, hogy ez a két könyv, hacsak egy pontban nem mérhető hajszállal is, de nagyobb kedvenc, mint az Árnyékharcosok legendája, így ez a könyv nálam nincs a TOP 5-ös listán. Az viszont kicsit meglepett, hogy mennyire alacsonyan van ez a könyv a zagor.hu listáján.

A könyv letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=64

Holdjáró:

Történet (3): A cím alapján arra számítottam, hogy ez egy jövőbeli könyv lesz. Végül azonban nem, mint kiderül, a cím a főhősre, vagyis ránk utal. Tulajdonképpen itt is a hivatásos hős kategóriát testesítjük meg, csak kicsit fejvadászosabban, és általában jó pénzért. Ezúttal azonban kivételt teszünk, amint megtudjuk, hogy esküdt ellenségünk, Karam Gruul elfogásával bíznak meg minket. De nyilván nem csak jófejségből akarják őt sem elkapni, hanem azért, mert halálsugaraival el tud pusztítani bármit. Ami izgalmasabb a könyvben, hogy alapból kb. semmit sem tudunk Gruul-ról, így egy nyomozós játékban kezdődik el a könyv. E tekintetben pedig olyan jó epizódok jelennek meg benne, amik önmagukban színessé teszik a könyvet, gondolok itt főleg Van Heldenghast próbáira, vagy a Sokkoló ügyében való nyomozásra. Tetszenek a képességek is, amikből választhatunk, de vannak nagyon jól megcsinált karakterek is, nekem a kedvencem a Mániákus Conrad lett, akivel Isten tudja, hányszor csaptam össze. Az is tetszett, hogy sokszor próbálnak minket átverni, csapdába csalni, megölni, illetve, hogy a túl hangos nyomozásnak is megvan a maga következménye. Volt azért a könyvben jópár negatívum is. Néha-néha időzavarba vagy még inkább korzavarba kerültem, a középkori eszközök, karakterek mellett voltak kifejezetten modern nevű ellenségek, valamint olyan évszázadokkal későbbi intézmények, mint a bíróság, vagy az elmegyógyintézet, illetve nekem a halálsugár is inkább tűnt technikai eszköznek, mint mágiának.  Ami ennél jobban zavart, az a vége. Hogy gyakorlatilag besétálunk egy hadsereg közepére, majd Gruul varázsolgat, de közben egyik embere se akar kinyírni, végül pedig elkapjuk és kimegyünk onnan (igaz ez utóbbiba már a halálsugár is besegít), nekem elég irracionálisan hatott. Az utána lévő kis erkölcsi-racionális dilemma tetszett, viszont főleg az előző könyv után számomra kicsit fura volt ennek a vége. Ebben semmi epikusság nem volt, kb. mint amikor teljesítjük a munkánkat, megkapjuk érte a jól megérdemelt fizetésünket (ja, nem, lemondtunk róla), oszt viszontlátásra. Ennél azért picit nagyobb hurráhangulatra számítottam! Mindent egybevetve az alaptörténet sablonos, a köztes kaland sokkal eredetibb, de tartalmaz jópár logikátlanságot, ezért közepes.

Gondolkodás/szerencse (4): Két dolgot nem szoktam szeretni egy rejtvénynél. Ha nincs nagy tétje, vagy ha irreálisan nehéz. A sors iróniája, hogy itt egyszerre jelenik meg mindkettő, de mivel ugyanabban az esetben, kicsit semlegesítik egymást. Ezzel együtt a könyv rejtvénye nem kicsit szadista, bevallom, ötletem sincs, hogy miként lehetne megoldani. Viszont ezzel együtt egy elég jó kis gondolkodós könyv, amit ezúttal nem a rejtvények tesznek azzá, hanem a szituációk. Végig pengeélen kell járnunk, mert nem nyomozhatunk túl feltűnően, de kellenek az infok. Ezenkívül sok a gyilkossági kísérlet, a legtöbb ember szándékai nem ismerhetők ki, de azért ki lehet találni vagy logikázni őket. És nekem tetszik az utolsó dilemma is, hogy segítünk-e bajtársainknak, amikor még ott van nálunk a túszunk vagy sorsára hagyjuk őket a küldetésünk sikere érdekében. Szóval egy kifejezetten intelligens könyv ez ebből a szempontból, amit színesít, hogy teljesen random ösvényválasztásokon szinte semmi sem dől el. Egyedül talán a szerencsétlen szituációk összjátéka történhet meg, ugyanis Heldenghast varázstárgyai közül nincs időnk az összeset beszerezni (ha jól csináljuk), és ha pont azt a varázslatot alkalmazza ellenünk Gruul, amihez nincs védőeszközünk és az véletlenül épp egy olyan mágia, amivel meg tud minket ölni, akkor az elég nagy pech. De ehhez már a csillagoknak is rosszul kell állnia. Ha valakit meg ez a szerencsemennyiség zavar, annak nem ajánlom a következő könyvet…

Nehézség (4): Nem egy nehéz könyv. Random azonnali halál mező szinte egyáltalán nincs, teljesen kötelező tárgy gyakorlatilag szintén nincs, ellenfelek harcértékei nem olyan vészesek. Egyedül a kaland közbeni gyilkossági kísérletek, valamint életerőpróbák, amik megnehezítik az összképet, főleg, ha alapból kevés ÉP-vel kezdünk. De ez sem annyira vészes, alapvetően simán teljesíthető könyv.

Játékélmény (4): Rapszódikus a könyv, vannak benne kifejezetten élménydús részek és vannak olyan elemek, amiket nem szerettem. Az állandó éberség, hogy senkiben sem bízhatok meg, és, hogy az egész ilyen szempontból nagyon realisztikussá vált, gyakorlatilag folyamatosan lekötött engem az egész könyv alatt. Úgy éreztem, hogy azonosulni tudok az egész folyamattal. Plusz ott voltak a varázstárgyak, amik szintén tetszettek. Ez a kis időzavar, amiről korábban írtam, engem közel sem zavart annyira, biztos vannak olyanok, akiknek, ha ez szemet szúr, már nem tudnak igazán a kalandra koncentrálni, én nem ilyen ember vagyok, ezerszer inkább ez, mint egy sablonos labirintusszerű kaland. A történetnek igazából a legvége volt az, ami szerintem kicsit laposra sikeredett, egyáltalán nem éreztem komoly kihívásnak a főellenséget, nomeg a korábban említett szadista rejtvény tette be egy kicsikét a kulcsot. De mindent egybevetve számomra ez egy hosszú, élménydús kalanddá alakult, aminek hibái ugyan vannak, de egyik sem olyan, ami teljesen tönkretette volna a játékot. Sajnálom, hogy Stephen Hand nem írt több KJK könyvet (illetve még egy közös műve visszavan számomra), ez a két műve alapján abszolute jó írónak gondolom.

Összességében: 15/20

A könyv letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=68

A gyűlölet szakadéka:

Történet (2): Nagyon komplex történetmeséléssel kezd a könyv, amit egyébként élvezettel olvastam. Csodálatos Tancred és Orghuz harcáról ír, amely a Gyűlölet szakadékának keletkezéstörténete is egyben. A Gyűlölet azonban visszaszorításra került és egy varázspajzs gondoskodik arról, hogy a Szakadékba taszított Orghuz ne térhessen vissza. Legalábbis ez a terv. A pajzs azonban egyik nap eltűnik, és szinte biztos, hogy Orghuz és fiai, a Khuddamok tehetnek róla. És ha sikerül semlegesíteni a pajzsot, akkor bizony mindennek vége. Maga a történet ennél sokkal hosszabb, bátorítok mindenkit a végigolvasására. Ami ezután jött, az már kevésbé tetszett. Orghuzt Tancred legközelebbi leszármazója tudja csak megállítani. Ezek volnánk természetesen mi. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy harmadik számú konyhai kisegítőként – azon belül is nyúlnyúzóként – tevékenykedünk egy konyhában, és még életünkben nem volt nálunk a konyhakésnél hatásosabb fegyver. Ez már zavart, mert még KJK-s szinten is nagyon mesei. A népmesébe illő kezdés mellett az is zavar, hogy bár fogalmunk nincs a harcművészekről, de ork harcosoknál jobban harcolunk fegyverrel, sőt, magas kezdőértékek esetében még a Khuddam harcosokkal is simán felvesszük a versenyt. Nekem ez már elég abszurd.

Sajnos e mellett az egész sztori kidolgozása sem jó. A legtöbb esetben fogalmam sincs, hol járok. Egyszer mintha barlangokban flangálnék, máskor mintha teljesen átlagos tisztásokon, mákor labirintusokban és ezek szinte minden átmenet nélkül váltják egymást. Nem tudom, valaki rajzolt-e már térképet ehhez a kalandhoz, de néha azt érzem, hogy olyan random módon lehet egyik helyről eljutni egy másikhoz, hogy nem tudom, lehetne-e egyáltalán kompetens térképet találni hozzá. Ez nekem szintén eléggé zavaros volt.

A könyv számos extrát tett bele, de sajnos kevés sikerült jól. Tabasha karaktere nekem még szimpatikus volt, főleg az emberi (pardon: macskai) tévedései miatt. A Khuddamok megölésének rublikája is tetszett. Nagyon jók ezek a részegységek, pláne, hogy az ellenséges karakterek különböző stílusúak…ja nem, mind ugyanolyan, de legalább különböző speciális képességei vannak…ja, nem, egyiknek sincs semmi, de legalább a harcértékük különböző…ja, nem, az is teljesen egyforma. Na, mégsem volt ennek igazán értelme (pedig ez igazán nem lett volna nehéz, az Árnyékharcosoknál milyen pofás kis extra képességek voltak), akkor már inkább a Mániákus harcos! Ráadásul Orghuznak is ugyanazok az értékei vannak…értem én, hogy összetartó a család, de ez azért kicsit túlzás. Még két extra elem van a könyvben, a melegétel-fogyasztás, ami nekem elég feleslegesnek tűnik, valamint az „egy csapás harc”, amiről később még értekezni fogok.

Gondolkodás/szerencse (2): Van benne azért pár rejtvény, gondolok a szobrok rejtélyére, vagy a végén az áruló felismerésére. De van lehetőség kódfejtésekre is, feltéve, ha megtalálunk valakit, ami minket erre megtanít. Ez még oké lenne, de e mellett a szerencse szerepe már-már a pofátlanság szintjére kerül. Az egy csapás harc gyakorlatilag egy 50% halál az esetek többségében, De van egy csomó „dobj és ha rosszul dobsz, halott vagy” című történet – sajnos ez jellemző Sharp-ra – és egy csomó olyan ajtó vagy folyosó, ahol ha rossz irányba megyünk, akkor már meg is haltunk. Ez a vulkánnál még egy kódfejtéssel elkerülhető, de a küldetés végén teljesen randommá válik. Ez azért sok.

Nehézség (1): Eddig két könyvnek adtam ezt a nehézségi szintet, a Pusztítónak és a Varázstörőnek. De a 2 között nagy volt a különbség. Előbbi ugyanis egy tudatosan tűnő szadista könyv, ami direkt olyan nehéz, amilyen, szerintem az elsődleges cél kifejezetten a hardcore kihívás nyújtása volt az olvasóknak, míg utóbbinál a sok random-halál miatt inkább azt éreztem, hogy nem volt teljesen átgondolva. Ennél a könyvnél is ezt érzem. Csakhogy érzékeltessem: 4 alkalommal volt „egy csapás ütközetem”, ami az életembe kerülhet. Ez azt jelenti, hogy mivel mindegyiknél 50%, hogy én halok már csak 6,25% esélyem volt, hogy a könyvet teljesítsem. És még nem csináltam semmit. És ezenkívül még legalább 4-5 olyan helybe futottam bele, ahol valamilyen kockadobás döntötte el, hogy meghalok-e vagy sem. Ami meg a végén van, hogy kb. 6-8 alkalommal kell úgy folyosót választani, hogy abból legalább egy, de néha kettő az azonnali halálba vezet, ez meg már a morbiditás olyan szintje, amire nem vagyok kíváncsi. Sőt, olyan mértékben használja az író ezeket, hogy ugyanazt a halálfejezetet nem néha 3-4 alkalommal is felhasználja. És azért a könyv első részében is elég sok helyen tudja az ember otthagyni a fogát, például az ork horda elől menekülve. Ez azért már több mint morbid.

Játékélmény (2): Visszatérve az előző problémához: a Pusztító minden nehézsége ellenére mégis valamilyen szinten élménynövelő hatású volt. Mert mindig motivált, hogy újra meg újra elkezdjem, megnézem, hol mentem rossz irányba, milyen irányba kellett volna menni, mi alakult volna másként, és amikor rájöttem valami újdonságra, az hatalmas motivációval öntött el, hogy folytassam a könyvet. De itt mi volt a motiváció? Menjek megint keresztül a random kockadobások mezején? Ilyen alapon gurigázhatnék csak úgy egy kockával a könyv nélkül is. Ez a fajta szadizmus nem a gondolkodásra és az újrapróbálkozásra sarkallja az olvasót, hanem csak egyvalamire: a csalásra. Ebből meg a számos labirintusból következően igen lesújtó véleménnyel vagyok a könyvről, sőt, konkrétan a legrosszabb könyvnek tartom, amit eddig a zagor.hu-n olvastam (legalábbis a 400 vagy több fejezetpontosok közül). Amiért játékélmény szempontjából mégsem akarom teljesen lealázni, az az, hogy a Khudammok keresése meg a pár benne lévő rejtvény és intellektuális kihívás picit feljebb vitték ezt az értéket. De sajnos tényleg csak kicsit. Nem gondoltam volna, hogy az Őrjöngő agyarakra fogok jóleső nosztalgiával visszatekinteni, mint Luke Sharp legjobb könyvére, de ez történik most épp. És nem vagyok hálás emiatt!

Összességében: 7/20

A könyv letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=57

Mint látható, az új író könyvei bejöttek, de sajnos Luke Sharp ezúttal sem alkotott számomra maradandót, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. De majd jön a folytatás, a Halálmocsár, a Démonvadász és a Félelem fantomjai révén!

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/