Vissza a múltamba 24. – Halálcsapda

 

Nemrégiben újabb KJK könyv jelent meg a zagor.hu oldalán Halálcsapda néven. A rajongói könyv a Halállabirintus egyfajta „tesztüzemét” mutatja be, ami számomra nem egy pozitív nyitány, hiszen nem kedvenceim a labirintus kalandok, ráadásul az írója az a Philip Sadler, aki annak idején a Pokol tüzét készítette, amiről nem volt igazán jó véleményem. De ezzel együtt úgy voltam vele, hogy meg kell adni ennek is az esélyt, hátha jól sikerül, meg eleve, a kettő között azért sok idő eltelt! A pontozást a szokásos listán készítem.

Történet (2): Szukumvit báró az első halállabirintus készítésén dolgozik, sőt, el is készítette a „nulladik” verziót, amibe beküldte a tíz legkiválóbb testőrét, de egyik sem jött ki belőle. Ezért aztán kalandorokat bérel fel, hogy próbálják ki, és a 10 kalandor egyike mi vagyunk. Végig kell menni a labirintuson, és ha sikerül, 1.000 arany üti a markunkat. Mondanom sem kell, ez így ebben a formában elég sablon történet, ráadásul ezúttal is megjelennek olyan elemek, amikkel máshol már találkozunk. Ez mondjuk az előzménytörténet jellegéből adódóan érthető, de ami jobban zavar, hogy a szerző más könyvekből is koppintott. A Gargantisz megint előjön, elképzelésem sincs, hogy miért (abból nem csak egy darab volt?), a kínzómesteres játék pedig a kibővítése az Elátkozott házban látottnak, ahol szintén egy kínzómestertől látjuk ugyanezt. De beszélhetnénk a Káosz fellegvárában található Pók-emberről is. Azért, hogy pár pozitívumot is kiemeljek: nagyon tetszett, hogy a labirintusban sokkal többször kerül elő az előttünk járók egy-egy mozzanata, tudjuk, hogy valaki már járt itt előttünk, mit csinált stb., illetve nekem a próbamesterek különböző próbái is alapvetően tetszettek (viszont lehet, hogy rosszul lapoztam, de amikor először játszottam, én az első próbamester mellett elmentem), ezekben több egyedi elem is van. A szabályok tekintetében apró változás, hogy az értékeinknél csak egy kockával kell dobni, az az érték feleződik, és ahhoz kell egy a hagyományos KJK kötetekhez képest magasabb számot hozzáadni, így az átlagnál kicsit nagyobb értékeket fogunk kapni. E mellett élelem helyett gyógyital van, ami kissé random mennyiségű ÉP-t ad vissza. A történetnek egy sajátos ellenfele „AZ”, aki egy legyőzhetetlen, a félelmeinket ellenünk fordító teremtmény, amit öt perccel az indulásunk után indítanak el és célja, hogy megölje a labirintus kalandorait. Érdekes ötlet volt, de bevallom nekem annyira nem tetszett. Ha a szabályokat nézem, eleve inkorrekt dolog, hogy így az utolsó indulónak végig menekülnie kell előle, míg az elsőnek 50 perces előnye van vele szemben. Másrészt igazából teljesen mindegy, hogy hol mennyi időt töltünk hol, „AZ” így is úgy is ugyanazokon a szakaszokon ér minket utol. Lehetett volna egy jó hangulati elemet csinálni az idő-játékkal „AZ” mellett, de ez így ebben a formában nálam semmit nem adott hozzá a történethez. Ami még tetszett, azok a részletes leírások (a kínzómesteres résznél nekem már sok is volt), viszont néhány fejezetpont – főleg ahol játékszabályok meg sorsolások voltak – rettenetesen hosszú és túlbonyolított. E téren sokat nem sikerült javulni a korábbihoz képest. Ezenkívül az sem tetszett, hogy a kaland történetébe volt beépítve a kockadobás (kínzómester, szfinx, szövetségesek csatája), valamint az életerő, ügyesség, szerencse pont. Az nyilván oké, hogy egy játékszabály elmagyarázása közben a könyv ezeket említi, de, hogy a történetben szereplő lények mondogatják...maradjunk annyiban, hogy nem túl hiteles.

Gondolkodás/szerencse (3): A könyvben nagyon sok izgalmas kihívás és gondolkodást igénylő feladat van, a baj csak az, hogy a többségének a kivitelezése nem az igazi. A kínzómesteres feladat érdekes, de nagyon sok mindent nem tettek be Spoiler!!! én megkaptam az „L” betűt, és láva, lánc vagy láng is volt a labirintusban, ezek nincsenek a listán, a lándzsa viszont igen Spoiler vége! De pl. a korábban említett Gargantisz is a 9 betűsök között volt, miközben a kódtáblázat karakter alapú ez is kicsit zavaros. Tetszettek a Szfinx kérdései, de ott is nagyon sok múlik a szerencsén, mert nem fogunk megtalálni mindent (igaz, nagyjából be lehet lőni a választ a kérdésekre, így akár helyesen tippelni is lehet párat). Tetszett az utolsó drágaköves próba ötlete, de hogy hol mi a logika, azt igazából csak intuitív módon találhattuk meg Spoiler!!! egyik próbamesternél az a megoldás, hogy melyik drágakő kezdődik az ő keresztnevével, a másiknál, hogy melyik áll annyi mássalhangzóból, mint a próbamester neve...de ezeket nem írja le a könyv, és ilyen alapon fordított logikával két tök másik drágakő is lehetne a helyes megoldás. Nem tudom, hogy az eredetiben is ez volt-e a logika, vagy a fordítónak kellett valami megoldást kitalálnia az eredeti helyett, de ez így nem tetszett Spoiler vége! A másik oldalon viszont örömteli, hogy mivel az egyik próbamesternél sem kell 100%-ot nyújtani, ezért igazából önmagában egy rossz ösvényválasztással még nem dőlt el minden (kivéve, ha egy azonnali halálba futunk bele). Néha a könyv a figyelmünket is felhívja valami veszélyre Spoiler!!! sötét barlang, vagy lehúzódó rács Spoiler vége! ami szintén ébren tart minket. Illetve van egy érdekes főleg szerencsén, de azért a stratégiai képességeinken is alapuló játék, amikor szövetséges szörnyekkel kell az ellenséges szörnyeket legyőzni. Erről majd a végén írok.

Nehézség (2): Az előző könyvhöz képest itt a nehézségi szinten sikerült javítani, de azért könnyűnek így sem mondanám. A legtöbb Halállabirintus-jellegű kaland próbái olyanok, hogyha nincs meg minden, amit a próbamester kér, akkor vége a kalandnak. Nos, ez itt nem így van. A próbamestereknél nem szükséges 100%-os teljesítményt hoznunk, a nélkül is tovább tudunk menni. A Törpénél a próbák egyáltalán nem nehezek, az Elf sem okoz gondot (mondjuk rajta hogy jutott át a nindzsa, ha egy drágaköve se volt?), a véletlenszerű harcok mondjuk komoly szerencsefaktort jelentenek, de az sem olyan vészes és voltaképpen a Szfinx előtt is ha 2 kérdésre tudunk válaszolni, az már nem reménytelen helyzet, ahogy az utolsó csatában is elegendő lehet egy szövetséges. A drágaköveknél is elég lehet pár jó megoldás, bár akkor utána azért lesz még egy komoly csatánk. Szóval nincs az emberben a must have érzés. Ezt leszámítva azonban jó pár komoly nehezítő körülmény van, leginkább a rengeteg harc és életpont-vesztés lehetősége. Bevallom őszintén, az első alkalommal figyelmetlen voltam és „csaltam”, nem feleztem meg az ügyességnél a dobott értékem, így 14-es ügyességponttal indultam. Nos, így maradt a kaland végére 8, azaz nyolc életerőpotom úgy, hogy minden gyógyitalom elhasználtam (igaz, kettőt elkótyavegyéltem valahol). 12-es ügyességgel aligha lettem volna sikeres. A másik ami zavar néhány nagyon random halálmező, ahol ha bemegyünk egy folyosóra, mindegy mit csinálunk nyekk. Ezeket sosem szerettem és egyébként tipikus csalás-generátorok, mert nincs az az ember, aki egy ilyen után becsülettel újrakezdi a kalandot. A 17-es fejezetben szereplő halálpontról meg elég annyi, hogy utoljára ilyen halálnemet a „Tök(él)etlen Katona” című könyvben olvastam. Ez szerintem mindent elmond róla.

Játékélmény (3): Ha összevetem a Pokol tüze legnagyobb hibáival, akkor elég vegyes képet kapok. Örülök, hogy az alaptörténet logikusabb lett és nem adott egy kínos magyarázatot a kaland arra, hogy miért kell egy labirintuson végigmenni. Annak is örülök, hogy az össze-vissza lapozgatós „titkos kódok” számát igencsak sikerült lecsökkenteni, gyakorlatilag az utolsó próbát kivéve nem találkozunk ilyenekkel. Ugyanakkor még mindig rengeteg az ellopott ötlet és az óriási szörnyek kissé már megalomán szerepeltetése ezúttal is kontraproduktív hatást ér el nálam. Az egyébként tetszik, hogy az utolsó fejezetben Szukumvit önironikus módon beismeri, hogy ennél kisebb labirintus kell, de azért na, olvasóként ez már nem nagy öröm. Sajnos a párbeszédes között még mindig nagyon sok a kínos kategóriát éri el, de legalább az ilyen „harmadszor nyúljunk bele” c. ökörségek kivételre kerültek. Ha magát a könyvet értékelem, pont ellentétes utat járt be nálam a Pokol tüzéhez képest. Ott az elején még egész jól elvoltam vele, aztán a végére váltam teljesen indulatossá. Itt az elején éreztem azt, hogy össze-vissza bolyongok, azt sem tudom, mit tegyek, aztán a közepe-vége fele elkezdtem élvezni a kalandot. A fordulópont a 178. fejezetpontban lévő játék volt. Jó, nagy a szerencse szerepe, mégis nagyon tetszett, hogy miután adott a szituáció, fel kell építeni egy stratégiát, hogy kockáztatunk és megpróbáljuk a három győzelmet, vagy inkább 1-2-t próbálunk meg kihozni, hogy biztos ne legyen baj, sokat gondolkodtam és élveztem azt a három csatát, amit nem én vívok meg, és azt gondolom, hogy bár szerencsém is volt, de bravúrt hajtottam végre, hogy a jóval gyengébb csapatommal tudtam 2 győzelmet aratni. Utána tetszettek a Szfinx próbái is, a drágaköves játék ötlete is jó, csak a kivitelezésben hibás, jó volt a nindzsával való küzdelem is, szóval élveztem a végét. A zárás már annyira nem nyűgözött le, számomra az a tény, hogy „AZ” hogy nézett ki és ennek milyen szerepe van az előzménytörténetben, súlytalan maradt, de legalább nem dühöngtem a zárófejezeten. Összességében nem tudott igazán túllépni a labirintus játékok örökletes hibáin, sok benne a koppintás, de azért vannak benne olyan élvezetes részek, amik miatt érdemes lehet lejátszani. Most már csak abban reménykedem, hogy a Borzalmak házában nem a Vérvaddal meg a Gargantisszal fogok összefutni…

Összességében: 10/20

Ezzel nem került fel a TOP-listámra, amit ennek ellenére leírok, mert már rég tettem meg.

1. A nekromanta éjszakája

2. Éjsárkány

3. Vihargyilkos

4. Drumer átka

5. A pusztítás tornya

A könyv letölthető itt: https://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=174

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/