Vissza a múltamba 49. – A Vipera szeme, A pókúrnő tornya

 

Nemrégiben jelent meg a Halhatatlanok Sorozat két legújabb játékkönyve, melyek egy kicsit rendhagyó módon kapcsolódnak egymáshoz. A kettő külön-külön is játszható, de a Pókúrnő tornya tulajdonképpen nem más, mint egy köztes kaland a Vipera Szemében, ami teljessé teszi a sztorit. Viszont a Vipera szeme lehetőséget ad arra, hogy ezt a részt kvázi átugorva fejezzük be a küldetést. A két könyvet ezzel együtt külön-külön fogom értékelni, de néha utalok arra, hogy mennyire tud a két kaland egységes egészként működni, illetve mennyire játszható önállóan a másik nélkül. A pontozási szisztémámat már ismeritek.

Történet:

 

A Vipera szeme (3): Arris Var Zhillar karakterét testesítjük meg, aki egy császár. Helyesebben egy császár lenne, hogyha a kíváncsiságunk révén nem keltettük volna fel egy elszabaduló Lélekszilánk figyelmét, aki a tudatunkba költözött. Ezt követően a Mágusok Szövetsége elfog minket, és kísérletezni kezdenek velünk, amit egy óriási tortúra formájában tesznek meg és azt hisszük, ennek már sosem lesz vége. Hanem aztán egy mentőakció keretében kiszabadítanak minket, és a Felhővárosban kötünk ki. Innentől ez egy hosszabb kaland kezdete lesz, ebben a könyvben az a feladatunk, hogy lejussunk innen Tharrasba.

Az atmoszféra továbbra is az az ötvözet, amit a Baziliszkusz Árnyékában már láttunk, kicsit keveri a hagyományos, középkori technikát a modernizációval és a mágiával. Nekem ez továbbra is kicsit furcsa, de nem annyira, hogy zavaróvá váljon. A történetnek egy érdekes eleme még a bennünk munkálkodó Lélekszilánk, akinek tetszenek a szóvirágai, néha segíteni is akar nekünk, de igazából a célja, hogy átvegye az uralmat a testünk felett, szóval óvatosan kell vele bánni. Kicsit emlékeztetett a Bíbor úrnőben megjelenő Cypherixre, de benne még annyira sem lehet megbízni, mint a bennünk lakozó Démonban.

Maga a könyv szabályrendszere hasonlít az eddigi Halhatatlanok könyvekéhez. Továbbra is tetszik, hogy az értékeinket mi választhatjuk meg, és nagyjából balanszosak a döntési lehetőségeiket e téren. Megint tanulhatunk mágiákat, és örülök, hogy a Fagy Zsarnoka után azt éreztem, hogy itt van neki funkciója, ráadásul a harcok közben is nagyon sokszor valós dilemmát jelent, hogy inkább egy varázslatot süssünk el, vagy sebezzünk hármat (pl. a Levitáció varázslatnál). Ami új funkció, az a Klánokkal való viszony és ebből adódóan a Reputáció pontok, amelyek azt nézik, mennyire respektál minket a Klán, és a csatlósaik – akik mellettünk lesznek – mekkora mértékben fognak minket támogatni. Ez egyébként talán az egyetlen rész, ahol egyértelműen hiányérzetünk van, ha nem olvassuk el közben a másik könyvet, mert a nélkül nem tudunk igazán releváns mennyiségű reputációt szerezni. A mellénk szegődött karakterek érdekesek, bár azt azért megkérdezném a szerzőktől, hogy miért kell egy „halálig” tartó csatát vívnunk Noolával, ha a vége az, hogy mindkettőnk fegyvere egyszerre kiesik a kezünkből. Itt 2-3 harci kör lejátszása bőven elég lett volna, minimum azzal, hogy nem használhatunk varázslatot, mert így az is benne van a sztoriban, hogy simán első körben megkínáljuk egy Tűzviharral, amiből aztán „csodásan” kijön, hogy mennyire jól bánunk a fegyverünkkel. Azt viszont még pozitívumnak tekintem, hogy a csatlósaink (szerintem itt a társaink jobb kifejezés lett volna) néha a velük való bánásmód miatt közelebb, vagy épp távolabb kerülnek hozzánk, mint a Klán.

 

A Pókúrnő tornya (2): A Martalócok Testvériségének a vezetője, Jakkal, súlyos beteg, a gyógyítójuk sem tud vele mit kezdeni. Egy gyógyír van számára, a Vipera szeme nevű varázseszköz, amit a Pókúrnő Tornyában lehet megtalálni, és – meglepő módon – a Pókúrnő őriz. Ezt megyünk megszerezni, két társunkkal, Noolával és Tamasis-szal. Ha ezzel a kalanddal kezdjük, akkor ugyanazok a fő értékeink és a vonatkozó szabályok, mint a Vipera Szeme elején, ha nem, akkor a másik könyvben szereplő karaktert hozzuk át ide.

Azt nagyon tudom értékelni, hogy a történet úgy lett megírva, hogy igazából nincs hiányérzetem akkor, ha csak ezt a könyvet játszom le. Viszont magában a kalandban sok kreativitás nincs, kapunk egy közönséges labirintus kalandot, ami a szokásos ajtó-folyosó kombinációt viszi tovább.

Ennél a kalandnál viszont azt érzem, mintha lennének „illeszkedési” problémák, mintha a Vipera szeméhez lett volna kitalálva az alapszabályzat, amivel ez a kaland nem mindig tud mit kezdeni. Tetszett, hogy néha megpróbálta használni a varázslatokat a harcokon kívül is, de például a Gyorsaság vagy a Levitáció varázslatot számos szituációban el tudtam volna képzelni még, ahol nem adta meg a kaland a lehetőséget. E mellett a társaink kapcsán is sokszor azt éreztem, hogy nincs igazán karakterük, ha néha 1-1 szót nem mondanak, akkor szinte el is felejtettem volna, hogy ott vannak velem (azok a részek mondjuk tetszettek, amikor egy varázstárgyunkat kérték el, és ezt kellett mérlegelnünk). Illetve a reputáció pontoknál is néha ellentmondásosnak éreztem, hogy pl. egy veszélyes akció túléléséért jár, de mondjuk a Pókúrnő Bajnokának a legyőzéséért nem.

Hogy valami jót is mondjak a végére, elég sok és változatos varázstárgy van a kalandban, illetve a Lélekszilánk monológjai és ajánlatai is aranyos körítései lettek a kalandnak, ez utóbbit jobban kihasználta, mint az eposzkönyv.

 

Gondolkodás/Szerencse

 

A Vipera szeme (4): Alapvetően tetszik, hogy ebben a kalandban nincs nagy jelentősége az ösvényválasztásainknak. Sok epizódban minden helyszínt be lehet járni, és a fontosabb döntések inkább a Testvériség tagjaival folytatott kommunikáció során születnek, ahol meg azért át lehet és kell gondolni, hogy mit fogunk mondani. Próbadobás relatíve sok van, annak viszont külön örülök, hogy az életerő-próbák révén van egy igazán releváns érvünk a mellett, hogy a kaland elején ne csak ügyesség, meg elmepontokat (vagy varázslatot) kérjünk, hanem akár az életerőnek is lehet értéke, azzal együtt is, hogy harcokban ez nyilvánvalóan kevesebbet ér. Egy kicsit a kaland végén érzem azt, hogy megnő a random faktor, de a kép összességében így is pozitív.

 

A Pókúrnő tornya (3): Itt azért picit több múlik a szerencsén, a számos ösvényválasztással nagyon sok tárgyat el lehet kerülni, illetőleg a próbadobások számát is többnek éreztem, mint a másik kalandban. Ami azért egy picit elveszi ennek az élét, hogy a sok ösvény közül talán egy olyan sincs, ahol a rossz választás – közvetlenül vagy a kaland végén – egyből halált jelent. Illetve olyan kötelező tárgy sincs, amit csak egy helyen lehet megtalálni.

E mellett az azért tetszett, hogy néhány esetben tényleg reálisan kell felmérnünk egy döntésünk kockázatát, illetve ha nem is nagy mennyiségben, de rejtvény is van a kalandban. Szóval nem olyan vészes azért a helyzet.

 

Nehézség:

 

A Vipera szeme (4): Érződik a bevezető hangulat, szerintem kifejezetten könnyű lett, a másik könyvre való átváltás lehetőségéig kis túlzással művészet meghalni, de legalábbis nem sok esetben történik meg, ahol meg igen, az is javarészt saját hibának köszönhető SPOILER!!! én simán betettem volna egy azonnali halálmezőt, ha hátba támadjuk Noolát Spoiler vége! A végjátékra picit nehezedik a könyv, ott már van 1-2 szituáció, amikor ott tudjuk hagyni a fogunkat, és az utolsó küzdelem is kemény, ha a „főellenség” teljes erejében van, de azért számos módon tudjuk meggyengíteni. Mindent összevetve nem nevezném túlságosan nehéznek, önbizalom-növelőnek simán működni fog.

 

A Pókúrnő tornya (5): Két szempontból is dicséret illeti a könyvet, az egyik, hogy önmagában is egy nagyon jól balanszolt nehézségű mű lett. Picit becsapós a könyv ilyen szinten, mert aki nem játssza le becsülettel, csak átfut rajta, az simán gondolhatja azt, hogy ez egy könnyű kaland, mert nincsen benne egyfajta kötelező tárgy, azonnali halálmező sincs sok, vagy ahol bevállaljuk, ott sokszor kell egy kudarcos próbadobás is a halál mellé. Tehát gond nélkül el lehet jutni a végéig.

De aki becsülettel végig akarja játszani, az rájön, hogy azért ez nem olyan könnyű (de nem is lehetetlen). Vannak olyan tárgyak, amelyek megszerzése kockázatos, mert kell hozzá valami próbatétel, ilyenkor alacsony értékkel nem biztos, hogy be szabad vállalni. Ráadásul a végén van két egyáltalán nem könnyű harc a Pókúrnő Bajnokával, majd magával az Úrnővel. És itt ahhoz, hogy igazán legyen esélyünk, szükség van azokra az ügyesség- és sebzésnövelő (vagy épp csökkentő) varázseszközeinkre, amelyeket korábban szereztünk a játék során.

És itt jön elő a másik dicséretem, hogy egyrészt nem igazán releváns az a győzelem esélye szempontjából, hogy csak ezt a könyvet játsszuk le, vagy egyben a kettőt, másrészt a kaland annyira rákényszerít minket az erőforrásaink elhasználására, hogy bár 1-2 tárgyat el tudunk tartalékolni a Vipera szeme végjátékára, itt sem éreztem azt, hogy ennek a kalandnak a lejátszása döntően befolyásolná az ottani sikerünket. Tehát amire a történetben azt mondtam, hogy nem igazán sikerült összeilleszteni, arra a nehézségben azt mondom, hogy sikerült kihozni belőle a maximumot.

 

Játékélmény:

 

A vipera szeme (3): Igazából egyetlen szóval el tudom mondani, hogy mi volt a bajom ezzel a könyvvel: a rövidsége. Az elején jól elvoltam vele, szépen kutakodtam a Felhővárosban, nem volt benne semmi rendkívüli, de összességében izgalmas volt az egész, mint ahogy a martalócokkal való találkozás is. De őszinte leszek: amikor át kellett menni a másik könyvre, én azt hittem, hogy valahol a könyv 40-50%-ánál tartok. Erre kiderült, hogy nagyjából a könyv 75-80%-ánál járhattam. Nem tudom, hol csúszott ez ennyire el, az elágazások száma volt túl nagy, vagy a szöveg túl rövid, de nekem emiatt azért lett hiányérzetem. E mellett nekem az utolsó, manafalós végjáték sem zárta igazán magát a szívembe. Persze azt nyilván lehetett tudni, hogy nem feltétlenül lesz egy óriási diadalmenet, hiszen ez csak egy bevezetője egy nagyobb, grandiózus sorozatnak, de ennél azért picit többre számítottam. De egyébként ami szerepel ebben a könyvben, az jó, csak nekem picit kevés.

 

A pókúrnő tornya (3): Ha a két könyvet egymással kell összehasonlítani, nekem hangulatában egy kicsit a Vipera szeme adja jobban, viszont az epizódok, a kihívások tekintetében picit a Pókúrnő tornya. A feladatok egyre nehezebbek, szépen építkezik a kaland, és a Bajnok majd maga a Pókúrnő elleni küzdelmek felteszik az „i”-re a pontot. De sajnos ez is egy eléggé rövid „i”. Amikor az Arcytaryum labirintusáról írtam, ott megemlítettem, hogy a 600 fejezetpont sok egy labirintus-sztorinál, főleg egy olyannál, ahol az átlag labirintusokhoz képest viszonylag kevés az elágazás. Ez meg pont a másik véglet: 300 fejezetpont kevés egy igazán jó labirintus-sztorihoz, főleg, mert itt meg rengeteg az elágazás. Sajnos itt is előjött az átrohanós érzés nálam, ami a másik könyvvel együtt vált igazán érezhetővé: a két könyvvel együtt 15 perccel töltöttem el több időt, mint a 230 fejezetpontos Vihar és Vággyal. Ennek azért nem biztos, hogy így kellene lennie.

Szerintem ha 300 fejezetpontokban gondolkodnak a szerzők továbbra is, érdemes lenne picit lineárisabb kalandokat írni, kevesebb elágazással, és hosszabb játékidővel. Mert itt is azt tudom mondani, mint az előző könyvnél: ami szerepel a könyvben, az tetszik, és bár nem kedvencem egy labirintus kaland, így, hogy tudtam, hogy nem fogok egy rossz elágazásba belehalni, tudtam élvezni ezt is. De gyorsan eljutottam a végére, és a Pókúrnő sem karakterben, sem a harc módjában nem adott olyan végjátékot, ami kompenzált volna ezért a rövidségért.

 

Összességében:

 

A Vipera szeme: 14/20

A Pókúrnő tornya: 13/20

 

A könyvek megrendelhetők a Delta Vision oldalán és a viszonteladóknál.

 

Hamarosan folytatom az írásaimat, először a Tell Vilmos sztorival, majd Livingstone mester legújabb kalandjával, a Vér Sziget labirintusával.

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/