Vissza a múltamba 35. – A vámpír átka, Vámpírvadászok

 

Még az ősszel jelent meg magyar nyelven Jonathan Green egy újabb könyve, ami a Vámpír Átka címet viseli és Drakula Gróf történetét dolgozza fel lapozgatós könyv stílusban. Amikor kezembe vette a könyvet, még nem tudtam, miként fogom értékelni. Ugyanis a könyv maga 1.000 fejezetpontos és azt gondolom, hogy egy ilyen hosszú történetet nem korrekt összehasonlítani a 400 pontos kalandokkal. Ahogyan láttam, hogy alapvetően van 3 vámpírvadász karakterünk meg Drakula, akikkel lehet játszani. A játék során észleltem, hogy amíg a vámpírvadászok között lehet váltani, és a történeteik sokszor összeérnek és egy közös küldetésük van, addig Drakula karaktere – bár javarészt azonos a történet más aspektusból – önálló. Ezért végül azt a döntés hoztam, hogy 2 különböző értékelést fogok íri, az egyikben a vámpírvadászokkal való játékot, míg a másikban a Drakulával való játékot értékelem, utóbbit majd egy későbbi cikkemben. Ezeket pedig a szokásos módon fogom értékelni.

 

Történet (3): A sztori maga Drakula történetét dolgozza fel, amit elsősorban Bram Stocker művei alapján lesz (talán kicsit túlzottan is). Ebben pedig három vámpírvadász karakter van, akinek a szerepébe bújhatunk: Jonathan Harker ügyvéd, a menyasszonya Mina Murray, illetve az orvos-kutató dr. John Seward, és akár ezeket váltogathatjuk is. Magában a kalandban mindhárom karakternek megvan a maga története, amiben találkozik vagy magával Drakulával, vagy a tevékenységével valamilyen formájában. Majd Van Helsing érkezésével megtörténik, hogy a 3 karakter találkozik, és az információkból levonják a következtetést, majd megkezdődik a Drakulával szembeni hadjárat, aminek a célja egyértelmű: elpusztítani Drakulát és megmenteni ezáltal azt az embert (illetve a lelkét), akit már megharapott. Ekkor már többé-kevésbé együtt mozognak a karakterek, ám Mina karaktere azért így is eltávolodik a másik kettőtől.

Maga a játékmechanika a karakter-váltásokból adódóan érdekes. Ez olyan szempontból jó, hogy picit bele tudjuk élni magunkat mindhárom szerepbe. Ezenkívül a játék lejátszása szempontjából is ad egy könnyítést, hiszen ha valamelyik kalandorunk nagyon legyengül, vagy nagyon megnőnek az iszonypontjai, akkor amíg nem vele játszunk, pihentethetjük őt. Az viszont kifejezetten furcsa, hogy amikor mondjuk ott vannak hárman egy helyen, és történik valami rettenetes dolog, akkor az a karakter, akivel épp vagyunk, értékeket veszít és iszonypontokat kap, míg a másik 2 mintha mi sem történt volna ott áll. Értem, hogy erre miért volt szükség, de történeti szempontból ez totálisan hiteltelen.

Ami a szabályrendszert illeti, picit hasonló, mint a Krampusz éjszakájában található rendszer. Van a mozgékonyság és az ESP-érték, amik próbadobásoknál relevánsak, a kitartás pont, ami az életerőnek felel meg, és a harctudás, ami nagyjából az ügyességnek. Ez bővül ki az iszony pontokkal, ami az eddig átélt traumák ránk gyakorolt hatását jeleníti meg, és szintén próbadobásoknál működik, csak ellenkező előjellel, itt a sikerhez minél nagyobbat kell dobni. E mellett megjelenik a vér pont, ami azt jelzi, hogy Drakula mennyit tud a terveinkről. Ez az egyetlen olyan érték, ami kollektív a csapatnak, tehát nem egy játékos saját tulajdonsága. Szintén egy érdekesség, hogy a kezdő karakterek értéke előre meghatározott, nem dobókockával kell kialakítani – ez szerintem, ha sikerül optimálisra belőni a karakterek értékeit – tök jó dolog, mert azért lássuk be, a legtöbb kalandnál amúgy nagyon nem mindegy, hogy hetes vagy 12-es ügyességgel kezdünk. E mellett ezúttal is jelen van a „Toll hatalmasabb” képesség, amivel még mindig nem igazán tudok mit kezdeni, hogy ezt pontosan hogyan kell elképzelni, de az tény, hogy segít a kaland közben bizonyos helyzetekben.

Amit még megemlítenék a végére, hogy a könyv kapott egy 18-as karikát (nem tudom, hogy a szerzőtől, a kiadótól vagy valami jogszabály alapján). Az igazat megvallva ezt azért túlzásnak érzem, szerintem egy 14-18 éves ember simán játszhatja ezt a könyvet, de azért tény, hogy a részletes, néhol sokkoló leírások a kellőképpen ijesztő illusztrációkkal azért tényleg eredményeznek egy olyan hatást, ami alapján fiatalabb gyerekek kezébe tényleg nem szívesen adnám ezt a könyvet.

 

Gondolkodás/Szerencse (3): Nagyon vegyes a kép ilyen téren. A karakter-váltogatás egy jó taktikai lehetőség is, amit adott esetben ki tudunk használni. Szintén egy jó dilemma, hogy mennyire próbáljuk meg megismerni a részleteket. Hiszen minél többet kutakodunk annál valószínűbb, hogy szerzünk valami információt, ám azzal könnyen a vér- és az iszonypontjaink emelkedését is el tudjuk érni. Így fontos, hogy megfelelően tudjunk lavírozni.

A másik oldalon viszont sajnos ott van az a rengeteg kockadobás, ami miatt azt érzem, hogy néhol átalakul a kaland egy szerencsejátékká. Márcsak azért is, mert sokszor van itt is az, amit például a Varázstörőnél is, hogy egy sikertelen próba rontja az értékeinket, amivel a következő próbatételnél megint csökken az esélye a sikeres próbának és így belekerülünk egy ördögi körbe (de van olyan itt is, hogy a rossz dobás azonnali halál). E mellett néha azt érzem, hogy ilyen szempontból a könyv elszalaszt lehetőségeket. Drakula mondja nekünk, hogy más szobában ne aludjunk, erre a helyett, hogy a könyv felajánlaná egy helyen, ahol van egy ágy, hogy aludjunk egyet, egy kitartáspróbával dönti el, hogy meglépjük-e. Miért? Az meg nekem továbbra is a halálom, hogy egy próbadobásnál a sikeres próba jobban megszívat minket, mint a sikertelen. Ilyen van Jonathan Harker karakterénél is, ahol egyszer akkor halunk meg, ha ellenállunk Drakula akaratának, de Mina karakterénél is, ha az elején ellenállunk a vámpírnak, akkor csökkennek az értékeink és végül megtörténik ugyanaz. Persze ezek a történet meg a logika szempontjából érthető dolgok, de mint játékmechanika, nem tudok az ilyennel azonosulni. Azt meg már csak zárójelben jegyzem meg a végére, hogy volt egy nagyon jónak tűnő nyomozós rész Mina történetében, amit a lezárással sikerült teljesen tönkre tenni. Nem voltam hálás érte.

 

Nehézség (5): Ezt a részét szerintem elég jól sikerült belőni. Annak nagyon örülök, hogy nincs meghatározott sorrend a három karakter között, hogy mikor melyikkel kell játszani, hogy sikerüljön a küldetés, sőt, bármelyikkel akár szólóban is lejátszható (bár úgy már azért nem egyszerű). Viszont túl könnyűvé sem teszi a játékot azáltal, hogy egyik karakter halála már a kaland végét jelenti, nincs megadva olyan opció, hogy a másik kettővel még lehet próbálkozni. Ami szintén tetszett, hogy a szerző nagyjából balanszolta a karakterek harci értékeit a harcok számával és az ellenfelekkel is, így nem éreztem azt, hogy a küzdelmek ujjgyakorlatok lennének, de azt sem, hogy reménytelen kihívás lenne. Kötelező tárgyak nincsenek, ellenben azonnali halálokra azért van lehetőség, talán legveszélyesebb ilyen szempontból Jonathan Harker kalandja Drakula kastélyában, valamint a végjáték, de ezek sem teljesíthetetlen elemek. Nekem úgy tűnik, hogy Green sokat tett azért, hogy a kaland erőssége rendben legyen és ennek meg is lett az eredménye.

 

Játékélmény (2): Az előzőek után ez lehet meglepő lesz, de valahogyan mégsem tudtam a szívembe zárni ezt a kalandot. Alapvetően izgalmas dolog, hogy a három kalandor külön-külön kezdi a kalandját, de nekem azért az összélményből sokat leront, hogy az idő nagyjából egységesen telik a kalandban, tehát ha valamelyik kalandor főszálán végigmegyünk, akkor a többiéből sok minden kimarad, akkor is, ha néha kitérünk rá. Persze történeti szempontból oké, de valahogy én örültem volna, ha mindhárom karakterrel ki tudunk teljesedni, és erre a könyv egy játékból nem ad esélyt. Ha meg folyamatosan váltogatunk, akkor nagyon kuszává válnak a benne lévő információk is. Igazából érdekes volt a helyzet, hogy ezt a kalandot nem sokkal a Korona és Torony után játszottam, és mialatt ott nagyon működött a 4 karakter egyben történet, addig itt hárommal sem éreztem igazán a dolgot működőképesnek, mert miközben egyre fókuszálunk egyszerre, a többi mintha statiszta lenne.

A másik, ami nagyon zavar, szintén kicsit ehhez kapcsolódik. Valahogy az volt az érzésem a kaland második felétől mintha az igazi főhős Van Helsing lenne és a mi karaktereink csak az ő segítői. Ezzel még önmagában talán nem is lenne baj, ha a segítői karakter tényleg releváns döntésekben kidomborodna, de sajnos gyakran éreztem kaland közben a Hit nevében effektust, vagyis, hogy bármit csinálunk, végső soron ugyanott lyukadunk ki és nincs valódi relevanciája a tetteinknek. És ami releváns, az is inkább a próbadobásainkon és nem a döntéseinken múlik. És ezt tetőzte a kaland egy olyan végjátékkal, amin szinte már csak túl akartam esni, nem volt sem epikus, sem váratlan, sem különleges, gyakorlatilag bunyó és próbadobások tömkelege. Egy ilyen sztori lezárását valahogy nem így képzeltem.

Voltak egyébként benne érdekes részek: a várban eltöltött idő egyszerre izgalmas és hátborzongató (bár az továbbra is halálom, amikor azért szerzek meg egy mágikus fegyvert, hogy azt 3 perccel később elveszítsem), a földes-ládák utáni kutatásokban is vannak izgalmas pontok, de valahogy az egész hangulata nem tudott a sok kockadobás mellett átjönni. Sajnos az nagyon sokat elmond, hogy itt is előjött nálam az, ami a Betolakodókban, hogy a könyvnek valahol a közepén jött az a rész, ahol a leginkább izgatott voltam. Ez konkrétan az a tanácskozás, amikor összesítjük az addigi információkat, megkezdjük a további terv ötletelését és kivitelezését. És ezután nekem már csak lefelé haladt az érdeklődésem. Azért ennek nem így kellett volna történnie.

 

Összességében: 13/20

 

A könyv megrendelhető a Kaméleon Comix oldalán.

 

A következő írásom megint erről a könyvről fog szólni, akkor Drakula történetét veszem górcső alá.