Vissza a múltamba 48. – Arcytaryum Labirintusa

 

Újabb lapozgatós könyv jelent meg a közelmúltban, az Arcytaryum labirintusa. A mű szintén magyar szerző tollából származik és pdf formátumban már korábban meg lehetett szerezni, de én most a könyv verziót gyűjtöttem csak be, ami igencsak tekintélyes méretű, 600 fejezetpontos, amiből jó néhány eléggé hosszú is. Hogy ebből mit sikerült kihozni, azt mindjárt láthatjátok. Aki már nem emlékszik a pontozásomra, az itt megtalálhatja.

Amit még az elején megjegyeznék, hogy a szerző saját illusztrációival gazdagítja a művet és még az egyes szintekről térképeket is készített, hogy láthassuk, hol jártunk a kaland folyamán, és mit kerültünk el. Ezek nagyon hangulatos extrák, ugyanakkor én mindig a játékot magát pontozom, így ezeket a körülményeket ezúttal nem veszem figyelembe.

 

Történet (2): Az alapsztori tulajdonképpen egy klasszikus. Miután egy barlangi csata felhívja magunkra egy varázslónő figyelmét, beinvitál – vagy inkább beteleportál – az otthonába. Ott mesél nekünk az Arcytarium Labirintusáról, egy bajnokságról, ahol egy háromszintes labirintuson kell végigmenni, és ha valakinek ez sikerül, akkor örök gazdagság és dicsőség vár rá. Mi pedig – jobb esetben – úgy döntünk, belevágunk a kalandba. A játék egy kis előzménytörténettel kezdődik, ahol a kardunk mágikus erőt kaphat, majd hamarosan jön a háromszintes labirintus, amiből ki kell jutni.

Nem mondanám sajnos túlságosan kreatívnak az alapötletet, igazából ez már a sokadik bajnokságos-labirintusos kaland. A szerző maga is elismeri, hogy a Halállabirintus adta neki a fő ihletet. Ezzel magában nincs is baj, de néha már túlzottan direktnek érzem a párhuzamokat, gondolok itt például arra, hogy ebben a kalandban is egy barbárral lehet szövetkezni. Maga a labirintus eléggé a szokásos ajtós-folyosós vonalat követi, és néhány próbamester is színesíti az életünket. Önmagában az, hogy 3 szintje van a labirintusnak, annyira nagyon nem hozott lázba, mert olyan extrém nagy különbség a mechanikájukban nincs. Ami kiegészíti az egészet, az egy checkpoint rendszer, gyakorlatilag minden szint elején van egy csillagozott mező, ahova halál esetén visszalapozhatunk. Ez alapból nem lenne rossz, de ugyanaz a problémám merül fel, mint ami a Vámpír Birodalmában volt: vannak az első szinten olyan tárgyak, amikre később is szükségünk lesz. Tehát hiába megyünk vissza a csillagos részekhez, ha korábban nem találtunk meg valami fontos dolgot, lehet, semmire sem megyek a checkpointtal.

Hasonlóan más labirintus-kalandokhoz itt is megjelennek a riválisaink is, van, akivel szövetségre léphetünk, van, akivel harcolni kell, és van, akit már csak halála után láthatunk. Ezek a részek egyébként egész jól kidolgozottak a kalandban. A labirintusban számos különböző tárgy, és néhány varázslat is megtalálható, ezek egy része több helyen is, ez sosem zavart, legalább nem veszíthetünk el egy tárgyat csak azért, mert egyszer rossz felé mentünk.

A harc mechanikája kicsit egyedibb lett, talán egy hajszállal bonyolultabb is, mint ami egy játékkönyvhöz igazán illik, bár én szeretem azért a komplex küzdelmeket. Felváltva támadunk és van lehetőség riposztolásra, vagyis akár az ellenfél támadása során is tudunk mi is sebezni rajta, ha nagyon alacsonyat dobunk neki (és persze igaz ez fordítva is). 

A játékban ezenkívül megjelent a becsületpont is, és megmondom őszintén, talán először ezzel kapcsolatban nem volt igazán pozitív érzésem. Sok esetben érzem azt, hogy van létjogosultsága annak, hogy csak egy tisztességes, ízig-vérig becsületes ember teljesíthet egy küldetést. De pont egy ilyen labirintusos-bajnokságos sztoriban, ahol a legjobb pénzt kap, nekem tökéletesen testidegen elemnek tűnt a becsületpont. Olyan formában, ahogy a kereskedőnél megjelenik, még oké, de hogy az utolsó próba egy becsületpróba, ami kell a sikeres küldetéshez, nekem itt nagyon nem működött. E mellett volt egy olyan szituáció is, amit morálisan nagyon nem éreztem helyénvalónak SPOILER!!! amikor becsületpontot kapunk azért, mert egy útonállót megölünk, aki már ki van szolgáltatva nekünk. Oké, legyen logikus döntés, hogy nem hagyunk magunk után olyan embert, aki veszélyes ránk nézve, legyen következménye, ha túl jóhiszeműek voltunk. De a fegyvertelen ember megölését ne tekintsük már egy becsületes tevékenységnek! Spoiler vége!

 

Gondolkodás/szerencse (4): Látszódott az igyekezet, hogy a szerző próbálja a labirintus-kalandok szükséges rosszaként járó random-effektust csökkenteni, és a gondolkodás irányába vinni a kalandot. Egyrészt nagyon sok olyan eset volt, ahol agyalnunk kellett, akár egy rejtvényen, akár egy szituáción, vagy, amikor a korábbi eseményeket figyelve lehetett kitalálni, hogy mi a helyes út. Ezenkívül nagyon tetszett az is, hogy mindhárom szinten volt valamilyen tárgy, vagy információ, amit megszerezve tudtuk, hogy az elágazások során melyik a jó út (azt sajnálom, hogy az egyik esetben a szerencsén is nagyban múlik, hogy megszerezzük-e, de azon a szinten van a legkevesebb random döntés, így ezt meg tudom bocsájtani). És bár sok csapda az azonnali halálhoz vezetett, de így ezek elkerülhetővé váltak. Mondhatjuk, hogy ha jó döntéseket hoztunk, akkor tudtuk, mit nem szabad tenni, ha meg nem, akkor még bízhattunk a szerencsében, ez pedig így egy nagyon egészséges aránnyá változott a játék során. Ilyen szempontból a kanócos-eloltós feladat is egy nagyon vicces játék volt, ami nekem nagyon tetszett.

Ami még ébren tartotta az embert, az maga a Sacrong. Nagyon sok mindent kell a titkosírás segítségével megfejteni, ami azért nem annyira egyszerű kihívás. Időnként az volt az érzésem, hogy túl gyakran használja a kaland ezt az eszközt. Más dolog, hogy ez inkább csak egy megérzés volt, ugyanis engem nemhogy nem bosszantott, de egy idő után előjött a saját „szuperképességem”: gyakorlatilag úgy olvastam a titkosírásokat, mintha normál szöveg lenne és egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy betűnként értelmezzem őket. De nem tudom, másoknál mennyire egyszerű ez így.

Amivel viszont jóval kevésbé voltam kibékülve, az a próbadobások viszonylag nagy száma, és azok súlya. Ezt egy picit eltúlzottnak éreztem, főleg a vesszőfutás próbánál, ahol aztán tényleg sokáig szinte csak a dobálgatás ment, semmi egyéb. Ezek pedig azért voltak zavaróak, mert pont annak a tendenciának tartottak kicsit ellent, amik arról szóltak, hogy a gondolkodás képességét helyezzük a vakszerencse elé. Összességében ez azért nem hiányzott, de a végeredmény így is teljesen rendben van.

 

Nehézség (4): Összességében itt is azt mondom, hogy elég jól sikerült belőni az arányokat. A labirintus kalandokhoz képest nincsen kiemelkedően sok kötelező tárgy, talán csak a Sacrong és a Kristálykoponya az, ami nagyon látványosan kötelező, meg persze a második szint kódját is meg kell szerezni, különben nem jutunk tovább, de ez utóbbi egyáltalán nincs durván elrejtve. A Sacrong már egy kicsit trükkösebb, viszont ad hozzá a kaland egy visszamenési lehetőséget, ami megint pozitív. A harcok sem tűntek vészesen nehéznek, mondjuk az igaz, hogy én 9-et dobtam az elején a támadásnak és 10-et a védettségnek, tehát relatíve magas értékeim voltak, de így nem éreztem nehéznek a harcokat.

Az egyetlen dolog ilyen téren, ami kevésbé tetszett, az az, hogy rengeteg szituáció okoz a kalandban azonnali halált. Sokszor egy rossz ösvényválasztás, egy rossz döntés, vagy rossz kockadobás és rögtön nyekk. És ezek 1-1 helyzetben figyelmeztetés nélküliek SPOILER!!! pl. amikor 3 pozitív hatású italból lehet választani, de ha már legalább kettőt választottunk, nem járunk jól Spoiler vége!  Én itt egy kicsit gyakrabban használtam volna az értékvesztést és ritkábban az azonnali halált, akkor szerintem teljesen balanszos lett volna a kaland. Így kicsit elcsúszott, de azért nagyon messze van az igazán szadista játékoktól.

 

Játékélmény (3): Azért vagyok szomorú, mert nekem ez a kaland a végére fáradt el, és az utolsó szint volt az, ami miatt nem tudok neki több pontot adni. És ennek két oka van. Az egyik inkább egy globális probléma: a végére már én is elfáradtam, egyszerűen azért, mert túlírt a kaland. Gyerekként még nagyon szerettem a hosszú könyveket, de ma már egyértelműen azt gondolom, hogy fontos, hogy a történet valahol és valamikor véget érjen, és a KJK-s 400 fejezetpontot alapvetően egy jó mennyiségnek gondolom. Vannak persze olyan könyvek – mint a Kaland-Játék-Varázslat sorozat, vagy a Nekromanta Éjszakája – ahol valami egyedi játékmechanizmus vagy történetrész „zabálja” a fejezetpontokat, így indokolt, hogy hosszabb legyen. De egy sima, mezei labirintuskalandnál ez nem így van, itt egy idő után már felesleges önismétlésnek éli meg az ember ezt a hosszúságot, főleg így, hogy a 3 szinten nagyon hasonló a kihívás.

Itt picit az jutott eszembe, amit a Borzalmak Házánál írtam (annál persze ez sokkal jobb volt), egy kétszintes játék, amin az első egy klasszikus labirintus, a másik pedig valami másfajta játékmenet, sokkal változatosabb és érdekesebb hangulatot hozhatott volna. Ehhez pedig hozzátett a harcok mennyisége is, ami szerintem indokolatlanul magas, én szeretem a dobókockás harcokat, főleg, ha van bennük valami egyedi is (itt van), de egy idő után már nekem is sok volt ez és itt nagyjából a kaland végére vált zavaróvá.

A másik része lehet inkább véletlen, de az utolsó szinten volt két olyan dolog is, ami nagyon nem tetszett. Az egyik a varázslatok elsajátítása. Az is zavart, hogy relatíve későn történt meg, de onnantól korlátlanul lehetett használni. De ahogyan megjelenik, az is. Értem én, hogy a könyv alaptézisei között ott van, hogy a mágia bárki által elsajátítható, nem valakinek a kiváltsága (ez rendben is van), de azért az, hogy egy kalandozó és egy barbár beleolvas 1 könyvbe és máris ismeri a varázslatot, na, ez még KJK mércével mérve is abszurd. Nálam ez degradálta a varázslatok erejét. Jobb lett volna italokkal vagy tekercsekkel, egyszer használatos módon megoldani ezt, hogy nagyobb súlyt kapjanak a varázslattal kapcsolatos döntések. A másik a barbár szövetségesünkkel való viszonyunk. Oké, értem én, hogy tiszteljük egymást meg minden, de amikor 3-4 alkalommal elmondja, hogy mi vagyunk a tökéletesség, csak mi nyerhetünk, méltók vagyunk rá, ő úgy is meg fog halni, testvérek vagyunk…komolyan mondom, a végére már elgondolkodtam, hogy most egy játékkönyvbe vagy egy brazil szappanoperába csöppentem-e bele. Egyáltalán nem volt epikus a 3. meg 4. ilyen monológ, olyannyira nem, hogy a végén már jobban örültem, ha aljas módon megpróbál megölni minket és kiderül, hogy ez csak egy színjáték volt. Fentiekből kifolyólag nekem a végjáték sem jött be igazán.

De azért, hogy a végére ne csak a rossz maradjon: összességében az Arcytaryum Labirintusa egy old school, de átgondolt, érdekes kaland, ahol értettem, mit akar belőle kihozni a szerző és ez többé-kevésbé sikerült is. A szabályrendszere rendben van, a nehézségi szinttel sincsenek nagy bajok, a minibossok jól felépítettek, tetszett, hogy viszonylag sok lehetőségünk van ellenük küzdeni, és lehet jó és rossz döntéseket is hozni az ellenük hozott harcban, az első két szinten pedig még a labirintusban lévő bolyongást is élveztem. Mindenképpen érdemes kipróbálásra, ugyanakkor inkább azt javaslom, hogy ne egyszerre akarjatok rajta végigmenni, hanem több részletben játsszátok le!

 

Összesen: 13/20

 

Rendelésről a szerzőnél lehet érdeklődni: denometra@gmail.com

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/