Vissza a múltamba 46. – A fagy zsarnoka

 

Nemrégiben a Delta Vision harmadik játékkönyve is megjelent, a Fagy Zsarnoka címmel. Picit ismételten a jégmezőkre utazhatunk, és ott kell egy küldetést teljesíteni. Hogy ez miként sikerült, arról mindjárt olvashatjátok a véleményem. Gondolkodtam, hogy melyik szempont szerint elemezzem, de végül a hagyományos rendszert választottam.

 

Történet (2): Tharghual egy kis falujában élünk a jég birodalmában. A mostoha körülmények erős vadásszá és harcossá tettek minket, köszönhetően apánk nevelésének is. Csakhogy egy nap elérkezik apánk számára a Hívás. Egy megmagyarázhatatlan jelenség, amely során az idős emberek elindulnak délre. Azonban mi ebbe nem törődünk bele, úgy gondoljuk, apánk után kell menni, és meg is tesszük, még akkor is, ha ezt a falunkban nem mindenki szeretné. A kaland közben kiderül, hogy az Öreg Isten – egy halhatatlan – taszítja rabszolgasorba a Hívással az embereket, és csak főszabály szerint az időseket, ugyanis Stigge – aki már a feleségünk lenne, ha nem pár faluval odébb élne, és ezen a területen nem könnyű a távkapcsolat létesítése – is elindult a Hívás hatására.

Őszinte leszek, engem ez az alaptörténet nem hozott lázba. A valóságban is tudunk olyan törzsekről – főleg azokon a területeken, ahol nehéz az élet – az idősek életük végén elhagyták a törzsüket, hogy ne legyenek már a terhükre. Tulajdonképpen e mögé gyártott a kaland egy misztikus hátteret, ami azonban számomra nem volt szükségszerű és annyira nem is lelkesedtem miatta. Maga a kaland a jégmezőkön játszódik, ami nem túl gyakori, de ezen kívül nagyon egyedi elemeket nem találunk benne. Tulajdonképpen el kell jutni az Öreg Istenhez, majd a Birodalmában van egy kis kaland, végül a végjáték következik. Ami viszont tetszik, hogy a könyv részletesen kibontja mind az apánkkal való kapcsolatot – ezt teszi nagyon tiszteletteljesen – mind a Stiggével való korábbi viszonyunkat. Ennek a végjáték szempontjából lesz jelentősége.

Viszont most először azt éreztem ennél a sorozatnál, hogy a szabályrendszerrel gondjaim vannak. A választható értéknövelés továbbra is pozitív, de ha nem manaszövők vagyunk, akkor azért logikusan mindkét főértékünket meg fogjuk növelni 9-9-re, és onnantól csak annyi a választás, hogy 4 test, 1 ügyesség vagy 1 elmepontot kérünk még. Ez nem sok.

E mellett itt most kicsit zavart a mágia jelenléte is. Igazából nem derül ki a történetből, hogy hogyan kerültünk kapcsolatba a mágia világával, és ehhez a karakterhez nem is igazán illett a varázsolás. Szerintem itt szerencsésebb lett volna, ha képességei vannak a főhősnek, amiből alapból jár egy, és még lehetett volna a kiosztható pontokért kérni többet. A mágia sem a történetben nincs kihasználva, sem a játékban. Jó, 1-2 harcnál 1-1 dobást meg lehet velük spórolni, de engem kifejezetten irritált, hogy nagyon sok ellenségnek volt 3-mal osztható testpontja, vagyis hiába sebzek rajta egy varázslattal 4-et vagy 5-öt, ugyanannyi forduló alatt tudom csak megölni.

Apró egyediség a játék elején, hogy három felszerelési tárgyból választhatunk egyet, de itt is egy picit zavart engem az életszerűség, illetve a hiánya. Azt még értem is, hogy nem szabad sok mindent cipelnünk, ezért nem vihetünk mindent, és azt is, hogy azért egy sátorral és egy horgászfelszeréssel menni a jégmezőkön kicsit sok. De a csontozókés a másik kettőhöz képest simán elfér a ruha alatt. Persze nyilván értem azt, hogy a játékmechanika miatt került be ez így, hogy az is egy ugyanakkora értékű tárgy, mint a másik kettő, de azért picit furcsán néz az ember.

 

Gondolkodás/szerencse (3): Az irány nem lett volna rossz, de a kivitelezésbe több hiba csúszott. Az elején van egy érdekes kérdés, hogy mi a fontosabb számunkra: minél több információval elindulni vagy, hogy minél kevesebb ember tudjon arról, hogy hova megyünk. A végén is egy jó erkölcsi döntéssel zárul a kaland, ha addig jól teljesítettünk. Ugyanakkor ebben a helyzetben már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a könyv a megfelelő erkölcsi irányba vitte a kalandot SPOILER!!! nem ad szerintem elég információt az édesapánkról, de ami van, azok alapján nekem nem egy 70-80 éves aggastyánnak tűnik, hanem egy 50-55 körüli férfinak. Akivel még élhetünk, aki még tud nekünk segíteni, miközben a szerelmünkkel a viszony ki tudja, milyen lesz még. Ebben a szituációban nekem nem lenne kérdés, hogy apámat válasszam, amit gyakorlatilag megbosszul az Öreg Isten. Nem tartom korrektnek Spoiler vége! Egy másik érdekes dilemmája a könyvnek az idő, vagyis, hogy kockáztassuk a veszélyesebb útvonalakat, vagy maradjunk a biztonságnál, de lehet, hogy akkor már késő lesz. Viszont ez a rész nekem eléggé randomnak tűnik, hogy most hol vesztünk túl sok időt, hol kevesebbet, itt egy külön időjelelő szerintem szerencsésebb lett volna, és nagyobb mérlegelési lehetőséget is biztosít.

Ami kevésbé tetszett, hogy néha azt éreztem, mintha a könyv szándékosan nem akarná, hogy gondolkodjunk. Több alkalommal a szánkba adja a megoldást, amikor lehetnénk okosak is. Például, amikor a horgászfelszerelést kell használni, konkrétan beírja, hogyha van nálad horgászfelszerelés, akkor mit kell csinálni a számmal, ami mögé volt írva és odalapozni. De szerintem sokkal trükkösebb lett volna csak annyi írni, hogy „ha van nálad olyan tárgy, ami szerinted segítene, adj hozzá 20-at ahhoz a fejezetponthoz, amilyen szám a tárgy mellett szerepelt”. És akkor lehetett volna akár 1-2 „büntetőfejezet”, hogyha például valaki a medvekarmot akarja a horgászfelszerelés helyett használni, akkor azt el is veszíti. A szigony megjavításánál ugyanez a probléma.

A másik oldalon szerencsére nincs extrémen sok random faktor, de azért van pár. Nem szeretem az olyan mechanikát a harcokban, hogyha dupla egyest vagy hatost dobunk, akkor azonnal kampó, ez tipikus csalásgenerátor. E mellett van egy olyan rész is a kalandban, ahol 3 ösvény választása közül kettő gyakorlatilag a játék végét jelenti, illetve van pár próbadobás, aminek nagyon durva következménye lehet. Tehát azért van benne szerencsefaktor is.

 

Nehézség (3): Itt erősen hezitáltam két ponton, de ezúttal szigorúbb voltam. Tulajdonképpen már az első döntésen sok múlik, nagyban befolyásolja, hogy a középső szakaszig milyen nehézségek árán jutunk el. Jó döntés esetén ez nem vészes, rossz döntés esetén már jóval neccesebb, de az is lehet, hogy csak a végén csattant az ostor…

Az ezt követő rész nem egyszerű. A már korábban említett ösvényválasztásnál nem nehéz elbukni, de az Öreg Isten birodalmában is van 1-2 automatikus halál (bár ezeket nem olyan nehéz elkerülni), majd jön a végső összecsapás, ami nem egy egyszerű küzdelem, mert bár nem kell sok sebzést okozni, az Isten mágikus hatalma miatt a mi testpontjaink is gyorsan fogynak. Végül a már korábban említett utolsó döntésnél is el lehet bukni.

Összességében viszont így is azt gondolom, hogy nagyjából balanszos a könyv, picit nehezebb csak az optimálisnál. Viszont van két olyan rész, amit nagyon inkorrektnek tartok. Az egyik az ominózus szigonyjavítás és a következménye SPOILER!!! ha a tartalék szigonyt használjuk, a végén száműznek a faluból, ugyanis bizonyíték a gyilkosságra, hogy Vikan szigonyhegyére egy X-et véstek, és csak ő használ ilyet. Igen ám, de amikor megtaláljuk, egy büdös szó nincs arról, hogy a tartalék nyílhegyen van egy X. Ráadásul, hogy még szép is legyen, először a kaland egy fejezetpontban azt írja, hogy ha nincs tartalék szigonyhegyünk, vesztünk 3 ügyességpontot. És csak ha ezt elfogadjuk, akkor ajánlja fel a többi javítási lehetőséget. Egy teljesen inkorrekt csapda, amibe beleviszi a könyv az olvasót, hiszen ha alapból ott az összes lehetőség a javításra, és a játékos tudja, hogy van egy X a szigonyhegyen, talán gondol arra, hogy majd a faluban felismerik és nem azt használja. Ez a rész tényleg felbosszantott Spoiler vége! Ezenkívül továbbra sem szeretem, amikor egy próbadobásnál a sikeres dobás okozza a halálunkat. Itt némi enyhítő körülmény, hogy nem egy kötelező részen történik és van egy elég komoly hendikep a dobásban, de ettől még nem jó mechanika.

 

Játékélmény (2): Talán az előzőekből is sejthető, hogy annyira nem zártam szívembe ezt a történetet. A legjobban az zavar benne, hogy már a megírása során is úgy éreztem, mintha tele lenne töltelék fejezetpontokkal. A kalandot kevesebb, mint 50 perc alatt pörgettem le úgy, hogy a harcokat végig becsülettel lejátszottam. Csak egy összevetés: a következő megjelenő Vindgardia-kalandot, a Vihar és Vágyat több mint 2 órán keresztül játszottam, amikor lehetőségem volt letesztelni, pedig ennél kevesebb fejezetpontból áll. Itt a könnyebb utat járva a középszakaszig nagyon hamar eljutottam és nem is emlékszem rá, hogy mi történt. A nehezebb út egy picit izgalmasabb, de nem hinném, hogy a másikhoz képest 10-20 percnél több időt venne az igénybe.

Ugyanakkor azt érzem, hogy a kaland elején ez az elágazás teljesen felesleges volt. Elsőre merésznek tűnik, de én lehet, hogy teljesen kiszedtem volna a könnyebb utat a játékból. És leginkább a Svall-Vikan jelenet miatt mondom ezt. SPOILER!!! Ebben a jelenetben óriási az érzelmi töltet. Ott vagyunk egy bizonytalan küldetés közepén, egy mentőakcióban, ami ki tudja, hogy sikerül-e, és ha igen, ki tudja, mi lesz az Isten bosszúja. Ráadásul ott áll velünk szemben két bajtársunk, akiket meg kell ölni, ha tovább akarunk menni! A másik oldalon viszont ők is bizonytalanságban vannak, hogy jót cselekszenek-e azzal, ha feltartanak minket, és nekik is nehéz feladat lenne velünk szembeszállni. Rengeteg lehetőség lett volna ebben, akár egy szellemi vita és meggyőzés, aminek a végén önként átengednek. Vagy a kezdeti szakaszban egy olyan varázstárgy – vagy varázslat – megszerzése, amivel még megoldhatjuk harc nélkül a helyzetet, esetleg a különleges képességünk használata. Erre a részre simán rászántam volna még 10-15 fejezetpontot, hogy itt álljon meg egy kicsit a kaland, és kellően kibontsam ezt a dilemmát. És akkor lehetett volna megkerülhetetlen rész. Spoiler vége! Vagy ha ezt nem akarja a szerző, akkor annyi kellett volna, hogy az elején kapunk egy „lebukás” szót, ha rosszul alakul a dolgunk, megy a könyv lineárisan, és a kaland egy szakaszában a szó megléte esetén jön ez a jelenet. És akkor sokkal több fejezetpont lett volna kidolgozni egy izgalmasabb előzménykalandot. 

Hasonló a helyzet a szigonyhegy javításnál, ott is egy csomó fejezetpont elmegy az alternatív zárásra, holott egy szó felírásával ez elkerülhető lett volna. E mellett az ominózus ösvényválasztásnál a két rossz ösvénynél konkrét kalandokon megyünk végig egy kudarcos zárásért. Valamint itt is visszajön a Harcos-Képzeletekből ismert, de kevésbé szeretett dolog, hogy a harcos halálok végén is gyakran van egy záró fejezetpont csak a halállal (bár ezek közül 1-2 szépen megírt).

Számomra teljesen furcsa, hogy miért kell ennyi töltelékfejezetet betenni egy játékba. Picit az ötlethiányt érzem benne, de ha ez jelen van, akkor meg (ha lehetséges és nem sürget a kiadó) várni kell kiadással pár hónapot, kitalálni néhány új kalandot. Mert így én azért komoly hiányérzettel tettem le a könyvet.

Amivel meg még komoly gondom volt, az a vége, két szempontból is. Az elsőt ugyan nem lehet felróni a szerzőnek, mert az eddigi három megjelent művet más-más írta, de kicsit zavar, hogy ez a már a harmadik olyan könyv a Halhatatlanok sorozatban, ahol egy Halhatatlan lekardozása a végjáték, ki lehetne találni mást is. Itt ráadásul nem éreztem olyan komplexnek sem ezt az összecsapást, mint a másik kettőben. De nekem a zárás sem működött igazán. Nagy Ádám kollégám (?) műveiből lassan már megszoktam, hogy vannak olyan szituációk, amikor a teljes siker nem lehetséges, és nincs mindig tökéletes happy end. Ugyanakkor ennél a könyvnél szerintem még a sikeres küldetés teljesítése is rosszabb, mint jónéhány másik könyvben egy 50%-os befejezés. Ha csak a tényeket nézzük: legalább egy olyan embert, aki közel áll a szívünkhöz, ott hagyunk örök rabszolgaságban, az Örök Isten zsarnokságát nem tudjuk megfékezni, és igazából semmit sem tudhatunk arról, hogy mi tervez a jövőben, maximum reménykedhetünk, hogy egy kicsit hatottunk rá. Ez azért így eléggé sovány…

Összességében azt éreztem tehát, hogy az eleje kicsit összecsapott, a vége nem hozott komoly izgalmakat. A köztes részek nem rosszak, de nálam kicsit az a kategória, hogyha vannak egy kalandban csúcspontok, akkor azok között egy korrekt átvezetés lenne, de azok híján nem tudta a hátán vinni a játékot. Nem egy vállalhatatlan kaland, nem fognak az emberben forrni az indulatok, miután befejezte a játékot, de sajnos igazán maradandó élményt sem tud adni.

 

Összességében: 10/20

 

Mindezek ellenére biztatok mindenkit, hogy szerezze be a könyvet, egyrészt, mert ezzel is segítsük a további Halhatatlan-kalandok kiadását, másrészt, mert az enyém is csak egy vélemény a sok közül, lehet, hogy nektek tetszeni fog a játék. Aki meg akarja rendelni, megteheti itt.

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/