Vissza a múltamba 37. – Az óriások árnyéka

 

Nemrégiben megjelent Jackson és Livingstone mester tavalyi (illetve azóta már tavaly előtti :) ) két kötete magyar nyelven. Vasárnap egy szavazást tettem közzé, hogy melyik kritikájával kezdjem, és a szavazók többsége az új Livingstone-mű, az Óriások árnyéka mellett tette le a voksát. Úgyhogy ez következzen most. A pontozásom a szokásos, nézzük, mit sikerült alkotnia a mesternek a tavalyi évben.

 

Történet (3): Az alaptörténet nem túlságosan bonyolult: egyszerű kalandozóként nemrégiben elvesztettük a kardunkat és újat akarunk vásárolni, hogy aztán belekezdjünk egy kalandba. A többi már játék közben derül ki, viszont kicsit muszáj belemennem a kalandba, hogy tudjak valamiféle véleményt írni. Szóval hamar elindulunk egy törpe társaságával egy kalandba, ahol találunk egy koronát, amit társunk felhúz, és ezzel elindítja a bajok sorozatát. Egyrészt a korona megöli őt, de ami még ennél is szörnyűbb, hogy négy rettenetes vasóriás kel életre azzal a szándékkal, hogy elpusztítsanak mindent, ami az útjukba kerül. Az óriások gyakorlatilag legyőzhetetlenek, csak egy mód van a megsemmisítésére, amit egy bizonyos Marik Om-Yash ismer. Őt kell megtalálnunk! Általa egyébként az is kiderül, hogy a rozsdarazsakat kell megtalálnunk, amik képesek tönkre tenni a fémóriásokat.

Ha le akarom egyszerűsíteni, a kalandnak négy szakasza van. Az első a kezdeti kis kalandunk és a Hamelinbe való eljutás, ami nagyon hagyományos panelekre épül, de azért szórakoztató. A következő a Hamelinben lévő események, amelyekről nekem a Tolvajok Városa jutott eszembe, hasonló sémát követ a kaland, be kell járnunk sok mindent, kicsit a megérzéseinkre hagyatkozva vásárolni SPOILER!!! ki gondolná, hogy egy adott szituációban akár a goblin fülzsír is megmentheti az életünket Spoiler vége! és kalandozgatni. A harmadik szakasz a rozsdarazsak megtalálása, ami egy klasszikus labirintus-mechanikát követ, végül a csata az óriáslényekkel.

Összességében nem mondom, hogy egy eszméletlenül kreatív történet, de azért vannak benne egyedi részek. A különböző kardok, ha csak apró funkcióbeli különbség is van köztük, adnak izgalmat és 1-2 érdekes döntési helyzetet. Bejött a város hangulata is, valamint a karakterek is, akikkel találkozunk. Annak külön örülök, hogy a küldetésünk második felére egy olyan társat kapunk, aki nem patkol el három fejezetpont után. Tetszik, hogy van néha pár kifejezetten humoros jelenet is a könyvben, kedvencem, amikor a barbár kiakad, hogy zöldséges pitét kap. És az is működött nálam, hogy bár voltak easter eggek a játékban, meg visszautalások korábbi kalandokra, ezek tényleg megmaradtak utalások szintjén, nem próbálta teljesen indokolatlanul arcunkba tolni a nosztalgiát a szerző.

Ami viszont jóval kevésbé tetszett, azok maguk a főellenségek. Igazából semmilyen karaktert nem kaptak, ami nem tetszik, de ki lehet vele békülni. Viszont összességében nem éreztem azt, hogy néhány vasóriás miért jelent ekkora fenyegetést. Persze oké, hogy brutálisan erősek, meg sebezhetetlenek, de ha egy rozsdarázs elég, hogy tönkre tegye őket, akkor nincs egy varázsló, aki valami rozsdásító mágiával ne tudná őket megölni? Nekem itt jobban tetszett volna, ha a méretük és a fémes mivoltuk mellé kapnak még valami extra mágiát, vagy a Káosz Koronájának a képességét jobban kibontja a szerző és egy olyan fenyegetést tesz elénk, ami valóban megijeszt. Az igazat megvallva ezekről az óriásokról az volt az érzésem, hogy egy kreatívabb varázsló végezni tudna velük, mi meg több ízben agyatlan módon próbáljuk legyőzni. És ennek azért nem biztos, hogy így kellene lennie.

 

Gondolkodás/szerencse (3): Livingstone önmagához képest meglepően nagy mennyiségű rejtvény- és figyelempróbát tett ebbe a kalandba. Noha a halálmezők száma nekem soknak tűnt, a legtöbbnél lehetett tudni, hogy ez fog történni, ha meglépünk valamit, mert voltak rá utalások. Ezenkívül néhány rejtvény is van a kalandban, amiknél azonban nagyon zavar, hogy teljesen súlytalanok. Hiába oldhatunk meg sikeresen két rejtvényt is az egyik árusnál, gyakorlatilag semmi jelentősége nincs. A barlangokban egy másik rejtvény ugyanúgy súlytalan olyan szempontból, hogy simán el lehet menni mellette. E mellett a másik oldalon meg eléggé sok a próbadobás, a szerencse- de még inkább az ügyességpróba, van 1-2 random irány-meghatározás, illetve kicsit szerencsejátéknak érzem a vásárlás problémakörét is, mert a kaland során teljesen haszontalan tárgyak válhatnak hasznossá vagy hasznosnak tűnők jelentéktelenné. Ezzel önmagában egyébként nincs baj, de ha rengeteg mindent lehet vásárolni, akkor igen. És ami zavar, hogy néha a szerencsét is teljesen életszerűtlen módon alkalmazzák. Értem én, hogy a középkori világokban volt istenítélet, de azért az, hogy a városőrök pénzfeldobással döntik el, hogy hisznek-e nekünk vagy nem, eléggé rangon aluli, bezzeg a barlangban – ahol nem is értettem ezt a kijárati próbát, tök valószerűtlen – tippelni kell a helyett, hogy (egyébként sokkal igazságosabban) szerencsepróba döntene. Ezentúl a mellett sem tudok elmenni, hogy az egyik utolsó döntésünk egy teljesen véletlenszerű választás. Illetve van még egy momentum, ami fontos és erősen szerencsejáték. De ebbe majd a következő elemzési szempontnál megyek bele.

 

Nehézség (4): Egész kiegyensúlyozott a kaland. Ahogyan említettem, viszonylag sok a halálmező, de mégsem érzem azt, hogy ez szadistává tenné a játékot, mert a többség jó döntésekkel és némi odafigyeléssel elkerülhető. E mellett a kaland jól alkalmazza a „Kettő szabályát” (oké, tudom, ez egy Star Warsos szabály, de szerintem tökre illik ide az elnevezés), vagyis általában ahhoz, hogy a küldetésünk kudarcot valljon, két rossz döntést kell hozni, vagy két kötelező tárgy közül kell egynek meglennie, hogy folytathassuk a játékot. Így nem érzi azt az ember, hogy ha egy tárgyat nem szerzett meg, akkor vége. Ha jól láttam, akkor egyedül a hálóvarázs gyűrű az, amit mindenképpen meg kell szerezni a teljes sikerhez, de abba kis túlzással belebotlunk a kaland során. Van ugyanakkor egy olyan rész, ahol két tárgyból kell egy a továbblépéshez, és az egyiket sem túl könnyű megszerezni, mert az egyikhez egy totálisan logikátlan döntést kell meghozni, a másikhoz pedig nagyon nagy szerencse kell SPOILER!!! Egy ponton a továbbjutáshoz vagy egy aranykulcs kell, vagy egy tolvajkulcs-készlet. Az aranykulcsot úgy szerezhetjük meg, ha megtámadjuk a révészt (amire igazából semmi okunk nincs), a tolvajkulcsokat meg akkor, ha a 330-as fejezetpontnál a Tégla utca felé megyünk a 3 opcióból. Egyiket sem nevezném nagyon könnyű megszerzési módnak Spoiler vége! Az ellenfelek kemények, de nem irreálisan erősek, ilyen téren szerintem nagyjából reális a kaland. Ami még izgalmas, hogy van a kalandnak egyfajta félsikeres zárása is, amikor teljesítjük a küldetést, mi magunk túl is éljük a kalandot, viszont a társunk, aki a játék második felére mellénk szegődött, nem. Ötlet szintjén tetszett ez az elképzelés, a kivitelezése viszont szerintem nem volt okés, ugyanis erről egy szerencsepróba döntött a végén, ami legyünk őszinték, eléggé kiábrándító. Erről is beszéltem előbb, amikor azt mondtam, hogy néha nem értettem, mikor használ szerencsepróbát a szerző, és mikor nem…

 

Játékélmény (3): Azt tudnám leginkább mondani, hogy ez egy tipikus Livingstone-kaland minden pozitívumával és negatívumával együtt. A helyszínek kellőképpen változatosak és a tárgyak gyűjtögetésnek is megvan a maga hangulata. Picit old school, igazából minden jelenete olyan, amihez hasonlót már láttunk valahol, de mégis össze tud állni egy egységes egésszé. A kezdeti kalandok adnak egy érdekes felvezetést, a városban járkálás adja a legnagyobb nosztalgia-faktort, nekem tetszett, hogy az egyik kedvenc kalandom alapjait találom meg benne, és vannak olyan izgalmas karakterek, mint a virágárus vagy maga Marik Om-Yash. A labirintus-kalandok általában nem a kedvenceim, de azzal, hogy nem az elágazásokon volt a fő hangsúly és, hogy izgalmas lényekkel töltötte meg, mégis élvezhetővé tudta tenni Livingstone ezt a részt is.

Amivel viszont nagyon nem voltam kibékülve, az megint a végjáték. Tulajdonképpen az egész játék arról szólt, hogy dobom egymás után az ügyesség- és a szerencsepróbákat és egyszer beletalálok-e a megfelelő lyukba (nem félreérteni…), ami szintén egy szerencsejáték. Egész egyszerűen nem értem, hogy a történet végére miért nem lehetett néhány valódi választási lehetőséget, logikus döntési szituációt betenni, ami élvezetessé, emlékezetessé teszi az utolsó összecsapást. És igazából a 400-es fejezetpont hozsonnázó örömét sem éreztem teljesen hitelesnek. Hiszen akárhogy nézzük, végső soron mi okoztuk a problémát, és miattunk halt meg nem kevés ember. Nekem egy sokkal életszerűbb vég lett volna, hogy mivel jóvátettük a hibánkat, nem végeznek ki minket, de száműznek a városból, vagy akár a birodalomból is. Vagy ha már úgy oldjuk meg kalandot, hogy senki sem maradt életbe, aki tudná, hogy a mi hibánk, említsük meg, hogy azért nem tiszta a lelkiismeretünk. Vagy a másik megoldás az lett volna, ha az alapkonfliktusban mondjuk megpróbáljuk megakadályozni, hogy Higgly felvegye a sisakot, de kudarcot vallunk, és azzal kicsit feloldjuk a felelősségünket. De ez így nekem nem volt őszinte öröm.

Mindent egybevetve azért egy élvezhető kaland lett Az óriások árnyéka. Nem gondolom, hogy bárki lenne, aki 15-20 KJK könyv olvasása után betenné egy TOP5-ös listába. De abban is biztos vagyok, hogy az utolsó 5 között sem lesz ott. Egyszeri lazulásnak teljesen rendben van.

 

Összességében: 13/20.

A könyv megrendelhető a Chaméleon Comix oldalán.

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/