Vissza a múltamba 43. – Árulók, gyilkosság a kastélyban

 

Nemrégiben egy különleges lapozgatós könyv jelent meg a könyvesboltokban, amely az RTL-en futó Árulók – Gyilkosság a Kastélyban egy játékát mutatja be. Az író maga is részt vett egy ilyen műsorban, részben saját élményeiből inspirálódva írta meg ezt a történetet azzal a céllal, hogy az olvasó is – a lehetőségekhez mérten – beleélje magát ebbe a nagyon komplex játékba. De vajon ez így mennyire tér el a hagyományos szerepjáték-könyvektől, illetve mennyire sikerült megvalósítani azt, amit ez a játék nyújthat az ember számára? A cikk tervezésekor még azt gondoltam, hogy mindkét szempontot megpróbálom érvényesíteni, de aztán rájöttem, hogy nem volna szerencsés. Egyrészt, mert a két elemzési szempont sok tekintetben ütné is egymást, másrészt, mert a szerző célja aligha az volt, hogy a hagyományos KJK szempontokból egy jó kaland legyen. Ezért kizárólag a műsor aspektusából fogom elemezni a művet, és ezúttal a pontozástól is eltekintek, mert szükségképpen torz képet okozna. Amit még muszáj előzetesen leírnom, hogy a spoiler részeknél ezúttal kiderül, hogy kik az árulók, így aki le akarja játszani a könyvet, semmiképpen se nézze meg őket!

Történet: Nagyon egyszerű a sztori. Részt veszünk az Árulók – Gyilkosság a Kastélyban c. műsorban és meg kell próbálnunk megnyerni. A könyv tulajdonképpen a vetélkedőt másolja, van benne játékmester, kerekasztal, konklávé reggeli döbbenet a kiesések miatt, diskurzusok, a műsor eleji próbatétel is megjelenik (amin én rögtön kiestem :)), sőt, még azt is lehetővé teszi a könyv, hogy a játék egy szakaszában mi magunk váljunk árulóvá. A játékban minden társunk kap egy önálló karaktert, ezek többsége inkább sztereotip figura, nincsenek részletesen kidolgozva, de van néhány, aki szimpatikussá válhat a végére. Az én személyes kedvencem a 72 éves biztonsági statisztikus, Anna volt.

Igazából két olyan rész van, ami valamennyire elüt a játéktól. Az egyik, hogy a csapatjátékok helyett itt néhány rejtvény, illetve többféle közösségi játék kerül bemutatásra, amelyek révén akár többen közösen is le lehet ülni játszani a kalandot. E mellett megjelennek bónuszjátékok is a könyvben, amelyek a játékostársainkkal való tétnélküli kártyázgatásainkat illusztrálják, amiről a műsorban nem sok szó esik, de nyilván valamivel a versenyzők is eltöltik azokat az órákat is, amiket a TV-n keresztül nem látunk. A másik jelentős változás, hogy bár a játékmester és a száműzetés a műsornak megfelelően történik, a gyilkosságok valósak. Van, amikor mérges gázt szivárogtatnak be a szobánkba, van, amikor kígyót dobnak be, máskor egy maszkos alak jön el értünk. Hogy őszinte legyek, ezt teljesen feleslegesnek gondolom, és nem is tetszett igazán. Szerintem itt nem kell középutakat keresni, vagy le kell modellezni a műsort, vagy csinálni kell egy olyan Fantasy-kalandot, ami ezeknek a „szabályoknak” mentén, de élesben történik, ahol tényleg száműzetés van és gyilkosságok. Ha már az volt a koncepció, hogy a műsort másoljuk, akkor szerintem a „meghaltál” levél bőven elegendő lett volna, számomra ezek a leírások nem adtak hozzá a kalandhoz, sőt, inkább elvettek belőle.

 

Nehézség: A feladat egyszerű: meg kell nyerni a játékot. A könyv olyan szempontból nem tesz különbséget, hogy egyedüli győztesek vagyunk árulóként, vagy még egy áruló társunk marad a végén, esetleg ártatlanként nyerünk. A valós műsorban ez anyagilag jelent különbség (nem mindegy, hány részre kell osztani a pénzt), de ezt a bonyolítást a könyv nem vállalta be.

Kiesni a játékból elvileg kétféleképpen lehet: meggyilkolnak vagy száműznek. Illetve van még két negatív zárás: az egyik, ha ártatlanként bejutunk a TOP3-ban, de marad egy áruló a csapatban, vagy ha az első próbatételt elbukjuk. Ez utóbbi kicsit ellentmond a játéknak (meg azzal is, ami a könyvben akkor történik, ha mi nem bukunk el), ugyanis elvileg ebben az esetben azok, akik látszólag búcsúznak, valójában nem esnek ki, csak a játék egy későbbi szakaszában csatlakoznak. Itt viszont nekünk rögtön vége a játéknak. Ezt azonban nem rovom fel hibának, történetileg egyszerűen lehetetlenség lenne egy ilyen típusú könyvben egy külön idővonalat írni arra az esetre, ha később csatlakozunk be a játékba.

Visszatérve a tényleges nehézségre, nyilván kötelező tárgyak nincsenek benne, ahogy harcok, kockadobás sincs, minden a döntéseinken múlik. Van ugyanakkor pár olyan szituáció, amikor 3 lehetséges döntésből kettő a bukásunkat jelenti, így könnyűnek sem mondanám. A könyv érdekessége egyébként, hogy a játék elején még sokkal jobban kell attól félni, hogy meggyilkolnak minket, mint attól, hogy száműznek, viszont úgy kb. a 3. nap után már csak száműzéssel érhet véget a kalandunk. Egy másik apró érdekesség, hogy a könyv minden napot egy checkpointként használ, vagyis, ha kiesünk, nem kell az egész könyvet újrakezdeni, elég az adott napot. Ez egyébként jó, bár kétlem, hogy sokan ezt használnák az egy ujj - két ujj - huszonegy ujj helyett :)

 

Ami tetszett: Jó ötletnek gondolom és számomra jó hangulatot is adott a kalandban az a sok kis minijáték, ami benne van. Ez egyrészt közösségi élménnyé is formázhatja a játékot, másrészt picit mindig elterelte a figyelmet a gyilkosságoktól, a nyomozástól, a megfigyeléstől. Tulajdonképpen visszaadta a játéknak azt a fajta kettős hangulatát, hogy hiába gyanakszunk mindenkire, vannak pillanatok, amikor ezt el kell engedni. A kivitelezéssel kapcsolatban már több problémám is volt, de erre majd visszatérek a negatív résznél.

Tetszik a könyvben, hogy mi magunk is árulókká válhatunk, és picit megszemlélhetjük a világot ebből az aspektusból is. Nagyon jó az az ambivalens kapcsolat, ami a másik áruló társunkkal van, hogy mi tulajdonképpen együtt vagyunk, de a legnagyobb győzelmet akkor érjük el, ha csak az egyikünk marad benn a TOP3-ban. Mi sem tudjuk biztosan, mivel megyünk többre, ha megpróbáljuk őt kiejteni, vagy ha csapatban dolgozunk, és mint kiderül, neki is hasonló gondolatok járnak a fejében és ő sem hoz fix döntést, nem lehet egyértelműen szövetségesnek vagy negatív karakternek tekinteni. Ez a konfliktus főleg a végén jön ki, amikor 4-en vagyunk, hiszen akkor számunkra már biztos, hogy az árulók nyertek, már csak túl kell élni. De vajon az a túlélés záloga, ha együtt dolgozunk a társunkkal, vagy ha ellene fordulunk? Érdekes dilemma ez is, és egy olyan szituáció, ami játék közben is el tudott gondolkodtatni.

De maga a nyomozás is jó. Vannak olyan pillanatai a könyvnek, amikor tényleg levontam következtetéseket 1-1 mondatból és a legtöbbször, ha lebuktattuk egy árulót, már valóban tudtam róla akkor, hogy az. Ilyen szempontból picit rosszabb volt, hogy nagyon kötött a játékmenet, de ez a műfaj sajátja. E mellett a végjáték sem rossz, különösen árulóként.

 

Ami kevésbé: Az egész könyv alatt azt éreztem, hogy a szerző nem elég bátor. Ez valószínűleg abból adódott, hogy ez a műfaj nem volt számára túlságosan ismert, és nem mert sokat kockáztatni. Ez nem feltétlenül baj, mert láttunk több olyan játékkönyvet – főleg Luke Sharp és a rajongói-szerző Philip Sadler ennek az élharcosai – ahol a szerzők minden létező gondolatukat be akarták építeni egy műbe, aztán végül egy teljes káosz lett a történet vége. Itt viszont úgy érzem, hogy ennél jóval többet is ki lehetett volna hozni a kalandból.

Azzal semmi bajom nincs, hogy a korai szavazatoknál a döntésünknek nincs súlya. Egyrészt nem lehetett volna kivitelezni egy ennyi szálon elágazó játékot, másrészt, ha belegondolunk, 15-20 embernél még valóban az a realitás, hogy egy ember szavazata nem sokat számít, inkább az, hogy hány embert sikerül befolyásolni. Az viszont már sokkal jobban zavar, hogy a könyv megmondja helyettünk, hogy kire szavazzunk, és nem adja meg nekünk a voksolás lehetőséget. Pedig ebben lett volna potenciál: meghallgatják az érveket, le kell írnunk egy a könyv hátuljára szerkesztett táblázatban, hogy kire szavazunk (úgysem számít), aztán azt, hogy ki a kieső. És a kaland későbbi szakaszában, ha túl sokszor szavaztunk a többség ellen, vagy ha sosem szavaztunk a kiszavazott árulóra, akkor gyanússá válunk és kiesünk (SPOILER!!! olyan direkt szituációkat persze nem szabadott beírni, hogy „ha Riverre, Nancyre vagy Timre szavaztál, akkor éjszaka meggyilkolnak”, mert ez a nyomozást teszi tönkre Spoiler vége!).

És itt jutunk el szerintem a könyv másik nagy hibájához: egyszerűen nincsenek benne visszautalások a korábbi cselekményeinkre, nincs azoknak következménye. Ez persze lehet a checkpoint-rendszer miatt van így. De azzal, hogy napközben nem lehet meghalni (ez nyilván a játékból egyértelmű) és van a napon belül két fix fejezetpont (a Próbatétel és Bónuszjáték),  nem volt nehéz rájönni, hogy az, hogy kiszavaznak-e minket, abban a szakaszban fog eldőlni, ami a későbbi fix-fejezetpont, valamint a Kerekasztal-szavazás között van. Tehát a reggelitől a Bónuszjátékig (vagy Próbatételig, ha az van később) azt csinálok, amit akarok, semmi következménye nem lesz a játékban. Azért ez a felismerés eléggé csökkentette a feszültséget.

Ami nekem még hiányzik, hogy a próbatételeket helyettesítették közösségi játékokkal. A játékok maguk jók, annak viszont semmi értelmét nem látom, hogy ugyanannak a játéknak 8 különböző verzióját leírják. Ez már fejezetszám-pazarlás. Ha ez kimarad, akkor a közösségi játékokat be lehetett volna illeszteni a Bónuszjátékok közé. A próbatételeknél meg szerintem 1-2 a televízióban is látható játék beépíthető lett volna a könyvbe. A Paintball-játék kis stratégiai játékká átalakítható, Morse-fejtést simán lehet könyvben is, a többinél meg rejtvényekkel helyettesíteni. És miközben mi is gyűjtünk pénzt, a társaink is, kialakul egy végső összeg, amit, vagy aminek az arányos részét megnyerjük. Sokat hozzáadott volna a játékhoz.

Ami meg még zavart, hogy az Ártatlanoknál a végjátékban többször elég fura helyzeteket teremtett a könyv. Átmegyek Spoilerbe, hogy ne lőjem le a poént! SPOILER!!! amikor 5 ember van, 3-at lehet meggyanúsítani, egyet nem, aki River, és aki történetesen az Áruló. A játéknak ebben a szakaszában én már szinte biztos voltam benne, hogy ő az. Zavart, hogy valaki olyat kellett vádolnom, akiről 99%-ban tudom, hogy ártatlan. A másik pedig, hogy a 25-ös fejezetpont. Egy titkos szavazáson ha Gabrielre szavazunk, ketten szavaznak ránk és száműznek. Ha Riverre, szintén ketten szavaznak ránk, X, új szavazás. Ha Rubyra, akkor csak egy ember voksol ránk, és kiszavazzák a többiek az árulót. Ebben mi a logika? Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy tévedéssel jobb helyzetbe kerülünk, mintha tudnánk, ki az áruló, amúgy meg a 2 rossz tipp közül egyik bukás, egyik siker. Tehát a végjáték egy szerencsejáték. Szerintem ez nagy hiba. Spoiler vége!

Illetve nem a könyv kritikája, de volt még valami, amivel nagyon nem voltam kibékülve. Ez pedig a fordítás. Helyenként az volt az érzésem, hogy egy google fordítóval készült a magyar változat. Főleg a játék elején zavart ez, a végefelé már kevésbé, vagy akkor már kevesebb volt a hiba, vagy csak jobban belemerültem a történetbe, ezért nem volt annyira feltűnő. De lényeg a lényeg, ennél azért lehetett volna erre kicsit több energiát fordítani.

 

Konklúzió: Nehéz értékelni egy ilyen kalandot, mert nyilvánvalóan mások a célok és motivációk, mint egy KJK műben, és nem is a játékkönyv-rajongók az elsőszámú célközönsége. Én viszont nem tudok teljesen kibújni a bőrömből, bármennyire is szeretnék. Összességében egyáltalán nem vállalhatatlan a játék, közben én is nagyon jól elvoltam vele. Talán még azt is merem mondani, hogy aki korábban nem játszott játékkönyvekkel és a műsor miatt vette meg ezt a könyvet, az nem fog benne csalódni, talán észre sem veszi azokat a hibákat, amiket én most írtam. Viszont szerintem a KJK-rajongók azért ezeket észre fogják venni és talán kevésbé jó szájízzel teszik le a könyvet. De ami engem illet, a számos új közösségi játék azért kárpótol a könyvbéli hibákért.