Magányos Farkas kalandok elemzése 2. rész – Kalte barlangjai, A végzet szakadéka


Az előző cikkem után most következzen a Magányos Farkas sorozat 3. és 4. részének elemzése. A most elemzendő két mű közül az egyikben egy jégvilágba látogatunk, a másikban egy hagyományosabb, a Lángoló tengerhez hasonló utazáson vehetünk részt. De hogy miként viszonyulok ehhez a két kalandhoz, az mindjárt kiderül. Ha valaki esetleg nem ismerné a pontozási szisztémámat, akkor itt megtekintheti.



Kalte barlangjai:


Történet: Miután megszereztük a Nap kardot, újabb kihívás elé nézünk. Éppen a lerombolt Kai kolostor felújításán dolgozunk, amikor híreket kapunk, hogy a Havasi Barbárok vezetőjét, Kzu’tooa-t (milyen csodás név), megölték, helyére pedig ki más is kerülhetett volna, mint egy púpos, vékony varázsló, Vonotar (ez a barbároknál kifejezetten szokás…). Vonotarról tudvalevő, hogy áruló varázsló, aki a Sötét Urak oldalán harcolt, ám eddig mindenki halottnak hitte. Úgy tűnik azonban, hogy sikerült eljutnia Ikaya jégerődjébe, ahol is mágiája segítségével rávette a kegyetlen barbár vezért, hogy őt az örökösévé tegye (innentől meg már nem volt nehéz dolga…). A feladatunk világos: el kell fognunk a varázslót, hogy végre megbűnhődjön tetteiért. Ehhez kapunk hajót, kísérőket, meg mindent, ami kelleni fog. A szabályok nem változnak a korábbiakhoz képest, leszámítva, hogy megint kapunk némi alapfelszerelést és egy Kai képességgel is erősödünk. A kaland alapvetően két részből áll, az elsőben magában a jeges világban kell túlélnünk, majd a második fele egy sokkal hagyományosabb lefolyású, labirintus-szerű kaland.

Nehézség: Az eddigiek közül talán a legkönnyebb. A jeges területen ugyan meg lehet halni, de eddigi tapasztalataim alapján szinte már művészi képességek kellenek hozzá, és a benti kaland sem sokkal veszélyesebb. Igazából az egész történet során háromszor éreztem magam igazán életveszélyben, egyszer egy olyan lény elleni harcban, aminek egyetlen sebzése is halálos (oké, óriási volt az ügyességbeli különbség, de így is volt kb. 30% esélyem egy azonnali halálra), egyszer egy csapda folytán, egyszer meg a végjátékban. A maradék rész nem okozott túl nagy nehézséget. Tehát összességében eléggé könnyűnek ígérkezett, amihez hozzátett egy másik körülmény is, amit majd a könyv árnyoldalai között fogok kifejteni.

Fény…: A jégmezőn található szörnyek egyediek, és az is tetszett, hogy a barbárokkal is összefuthatunk (bár meg kell jegyezni, nem lepacsizni akarnak velünk). Egyébként a művet átjárja egy kellemes old school hangulat, a legelső könyveimre emlékeztetett sok folyosóválasztás, ajtó, láda, amit ki lehet nyitni, adott némi nosztalgia-érzetet. Az italok közötti válogatás kifejezetten tetszett, valamint az is, amikor kérdezhettünk egy túsztól, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy valóban velünk van-e. Ez utóbbi azért is volt hangulatos elem, mert nem csak a rabot tette próbára, hanem minket is, hogy tudjuk-e a helyes választ (igaz, ez csak akkor működött, ha játszottunk az előző kalanddal). Ezenkívül a tekintetben is látom a fejlődést, hogy most már az ösvényválasztásban segítő képességek tényleg csak információkat adtak, és most már nem hozott a kaland helyettünk döntést. Ezt eddig a sorozat mindkét korábbi részénél kritikaként jegyeztem meg, most viszont jár a pacsi a szerzőnek!

… és árnyék: Már korábban említettem, hogy a Napkard mennyit számít, ez itt fokozottan érvényesült. Minimum 2 haláltól mentett meg, egyszer az egyik egyéni hibámat korrigálta SPOILER!!! hittem annak az ominózus rabnak, aki valójában a sötétség szolgája Spoiler vége! a végjátékban meg a harcban segített, hiszen az a rengeteg plusz ügyesség, amit ad, az utolsó csatában nagyon kellett. De ha már itt tartunk: miért van az, hogy mások (konkrétan magasabbak) az utolsó ellenség adatai, ha Napkardunk van, és miért kell őt rövidebb idő alatt megölni? Lehet, hogy kiegyensúlyozni akart a szerző, de egyrészt életszerűtlen, korrigálni nem így kéne (hanem leginkább úgy, hogy nem ad ekkora erőt egy tárgy…), másrészt ugyebár a Napkard nem adja meg automatikusan a +8 harci ügyességét, csak ha megvan az előző elemzésnél megemlített képességünk. Így ez sem teljesen fair. Sajnos a nosztalgia mellett néha-néha megmaradt bennem egy olyan érzés is, hogy kicsit egysíkú, labirintus-kalandot játszom. Ezenkívül az is zavart, hogy a Lángoló tenger után immáron másodszor patkol el a teljes kíséretünk. Oké, a KJK-s könyvekben a társak sem húzzák sokkal tovább, de mégiscsak zavar, hogy ebben a könyvben annak, ha valaki beáll hozzánk kísérőnek, egyenes következménye, hogy egy ellenséges csapat vagy valamiféle természeti katasztrófa áldozata lesz. Egyszer még oké, de ne folyamatosan ezzel operáljon egy mű!


Értékelésem: 7/10




A végzet szakadéka:


Történet: Ruanon egy fontos bányavidéke Sommerlundnak, ami gazdasági szempontból is nagyon jelentős arany és drágakövek kibányászásával foglalkozik. Mindez fontos kereskedelmi partnerséget jelent az uralkodónak is, emiatt kvázi autonóm területként is védelmet élvez. A legutóbbi kereskedelmi karavánnal azonban hirtelen megszakadt a kapcsolat. Az uralkodó egy lovasszázadot küldött a helyzet felderítésére, amelynek a kapitánya D’Val volt, de velük is megszakadt a kapcsolat. A feladatunk az, hogy felkutassuk Dvalt és kiderítsük, hogy mi történt. Ebben egy 50 főből álló felderítő csapat is a segítségünkre lesz, de mondanom sem kell, hogy mire odaérünk, az összes elpatkol. D’Val megtalálását követően egy újabb feladat vár ránk: egy Barakka nevű vezér banditacsapata támadta meg a területet és vonta ostrom alá Ruanont, ráadásul Oren Vanalund lányát is elrabolta. A feladatunk innentől az is, hogy megállítsuk Barakkát és megmentsük a gróf lányát. A kaland során állandóan támadnak minket a banditák, így sokszor menekülésbe fullad a játék. A szabályrendszerben továbbra sincs változás.

Nehézség: Határozottan nehezebb, mint az előző két kötet. Leginkább azért, mert sokkal több halálpont van, a szívósság pontjaink is gyakrabban fogynak, meg úgy általában ezek a támadások jóval veszélyesebbek, mint a korábbi kalandokban. Hozzáteszem, igazán nehéznek így sem nevezném, mert kötelező tárgyak továbbra sincsenek, bár az utolsó ellenfelünk legyőzéséhez azért nem jön rosszul valami, ami automatikusan végez vele. Ellenkező esetben ugyanis kemény küzdelem vár ránk, mert a 29-es ügyességű ellenfél legyőzése még a Napkarddal sem nevezhető sétagaloppnak.

Fény…: Aminek nagyon örülök, hogy végre sikerült a Nappengét kicsit parkolópályára tenni. Jó, a rengeteg ügyesség itt is számít azért, nem is keveset, de olyan szituációk, amikben kifejezetten a kard ment minket meg, nem voltak, és a legtöbb ellenség abszolute legyőzhető a fegyver nélkül is. Tetszett Dval kardjának a története is, mégha nem is egy annyira világrengető sztori és nem lehet nagyot nyerni azzal, ha megszerezzük, de hangulatában azért adja magát. Nekem tetszett a végjáték, persze nem egy Retteget Balthus elleni csata, de mégis kellőképpen epikus ahhoz, hogy az ember felpörögjön rá. És jól esett az a kis változatosság is, hogy immáron nem a Sötét Urak szolgáival kellett küzdeni…

… és árnyék: …ez utóbbinak viszont megvolt a maga árnyoldala is. Az a változatosság, ami a szörnyekben, ellenségekben az előző részek során megjelent, itt teljesen eltűnt, kis túlzással csak banditákkal találkoztam az egész kaland alatt. Ezt nem éreztem valami kreatívnak. Ráadásul, ha már a kreativitásról beszélünk: az volt az egész kaland során az érzésem, hogy itt már jártam valamikor. Találkozunk hosszú pusztasággal, megint, jönnek a különböző támadások, megint, menekülni kell bányaalagutakon, folyókon keresztül megint, majd sikeresen eljutunk…egy ostromlott városba. Mintha már láttam volna valami hasonlót…és sokszor nem csak a helyek, hanem a motívumok szintjén is lehetett ezt tapasztalni, például ezúttal is van olyan ellenségünk, aki méreggel harcol és az első sebzésre kinyír minket. Néha azt éreztem, mintha az író az első 2 kötet jó elemeiből akart volna összerakni valami még jobbat, de ezzel az egyediséget teljes egészében beáldozta. Ezenkívül zavart, hogy ha nem is nagymértékben, de ismételten visszatértek a kalandba a random halálok, gondolok itt olyanra, hogy van egy elkerülhetetlen fejezetpont, ahol 10 az 1-hez az esélyünk a halálra (jó, legalább nem 50-50%, mint a Varázstörőben), de olyannal is találkozunk, hogy bemegyünk valahova és kampó. Nagyon nem szeretem ezeket a részeket.


Értékelésem: 7/10



A könyvek megtekinthetők itt.

Hamarosan jövök a sorozat utolsó 2 magyar nyelven is meglévő részével, ahol újabb kalandok várnak ránk!

Ha szeretnél értesülni a legfrissebb cikkekről, csatlakozz a Blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/

Megjegyzések

  1. Bubu, a Magányos Farkas sorozat messze nem a legtökéletesebb kalandokat tartalmazza, de gondolom nem unatkoztál a kalandozás közepette. Említetted itt a Napkardot, hogy talán túl sok bónuszt ad. (hozzáteszem ez a csodafegyver nem mindig lesz hasznos, sőt kifejezetten hátráltat is majd, de nem lövöm le a poénokat ezzel kapcsolatban!) Egyébként ha ezt így ítéled meg, próbáld meg közönséges fegyverrel kaszabolni az ellenfeleket. Meglátod izgalmasabb lesz a csata! Sőt, ha igazán vitézkedni akarsz próbáld ki, hogy végzel mindenkivel, akivel csak lehet. Akár ha egy barbár karakterrel játszanál, aki ért a Kai tudományokhoz. Mennyire volt számodra gördülékeny a szöveg? Milyen volt a fordítási stílusom? Arról olvashattál a Zagoron, hogy volt pár módosítás az eredetihez képest, ennek annyi az oka, hogy az eredeti zavaros volt bizonyos dolgokat illetően! Egyébként az első öt kalandból (Úgynevezett Kai kötetek közül) nekem pont a negyedik tetszett a legjobban, mert itt aztán pörgött a kaland de rendesen! Persze banditák voltak többségben, de azért akadt más ellenfél is, és a helyszínek is változatosak voltak. Ami a kockadobásokat illeti bizony a szerencse forgandó, és ha 10%-os eséllyel elpatkolhatsz, hát az olyan megesik. Egyes KJK kötetekben ez lehet akár húsz vagy több is! A hirtelen halálról meg annyit, hogy sokszor kaphatsz figyelmeztetést vagy épp egy Kai tudomány súgja meg, hogy mit tegyél vagy épp ne tegyél meg, ha el akarod kerülni a végzeted!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gondolataim a Horror-Cirkuszról

10 olyan lapozgatós könyv, ami sokkal jobb lett, mint amire az alaptörténete után vártam

Horror után víz – egy újabb pécsi cirkuszlátogatásról