A hajléktalanság "tényállásáról"

A hajléktalanság témája már hetek óta folyamatosan jelen van a magyar közéletben, azonban az Alaptörvény rendelkezéseinek a hatályba lépése, valamint a szabálysértési törvény változtatása miatt az elmúlt héten ismét előtérbe került a kérdés. Szinte már szokásosnak mondható, hogy a kormánypárti és az ellenzéki sajtó mintha két külön eseményről beszélne. Az egyikük a hajléktalanok megmentéséről, a másik a tönkretételükről és embertelen bánásmódról ír. Vajon mi az igazság? Ebben a cikkemben kielemzem az új jogszabályi rendelkezést, megvizsgálom a pro contra érveket, és levonom a konklúziómat. Bár ilyenkor nehéz, megpróbálom az emocionális érvek félretételével a jogi és racionális érveket előtérbe helyezni.

Társadalomra veszélyesség kontra társadalmi probléma

Szerintem ez a kérdés az alapprobléma. Egy bűncselekmény tényállása – és ugyanez igaz a szabálysértési tényállásokra is – akkor jó és akkor indokolt, hogyha a társadalmi együttélést biztosítja és arra reagál, ami ezt sérti vagy veszélyezteti. Ez persze nem kell, hogy valóban társadalmi szintű legyen, egy-egy személy sérelmére elkövetett bűncselekmény is veszélyezteti a társadalmi együttélést. Fontos alapelve azonban a büntetőjognak az ún. ultima ratio elve. Mivel az emberek cselekvési szabadsága alkotmányos alapjog, ezért az ezekbe való beavatkozás a büntetőjogi eszközökkel csak különösen indokolt esetbe jöhet szóba.

És ebben az esetben én nem látom ezt a különös indokot. Mit sért vagy mit veszélyeztet valaki önmagában azzal, hogy az utcán él és alszik? Igazából semmit. Persze lehet azt mondani, hogy koldulás közben, ha valaki agresszív, vagy ha az aluljáró közepén végzi el a dolgát, az már azért elég zavaró. Azonban ezek az érvek nem helytállóak. Egyfelől önmagában a koldulás továbbra sem minősül büntetendő cselekménynek, csak a közterületen való életvitelszerű tartózkodás, így a jogszabály ezt a problémát nem szünteti meg (ami a legkevésbé sem baj). Másfelől az előbb felsorolt tevékenységek önmagukban is büntetendő cselekmények, ugyanis vagy bűncselekményt vagy szabálysértést valósítanak meg (pl. köztisztasági szabálysértés, esetleg zaklatás, kényszerítés). De csak és kizárólag az utcán tartózkodás véleményem szerint még nem olyan cselekmény, ami ilyen szintű beavatkozást igényelne. Az persze igaz, hogy ezt sokkal könnyebb bizonyítani, mint bármelyik másik előbb említett cselekményt, no de nehogy már ez legyen a szempont egy új tényállás megalkotására! Éppen ezért nem tartom indokoltnak ezt a szabályt.

Azt nem vitatom, hogy a hajléktalanság, mint társadalmi probléma létezik. A baj csak az, hogy itt nem a hajléktalanok jelentik a problémát, hanem az a tény, hogy a hajléktalanság létezik, hogy vannak olyan emberek, akik az utcára kényszerültek. Tehát ahogy előbb is megírtam, ez egy társadalmi probléma. Márpedig aki egy társadalmi problémát büntetőjogi eszközökkel akar megoldani, az szükségszerűen kudarcot vall. Kicsit olyan ez, mint a megélhetési bűnözés. Meg lehet (és kell) büntetni azokat, akik élelmet lopnak, de ettől még a szegénység és az éhezés jelen maradnak, amíg nincs meg a megfelelő ellátórendszer erre. Ugyanez a helyzet a hajléktalansággal is. Amíg nem adunk a hajléktalanoknak esélyt a felzárkózásra, addig hiába tiltjuk ki őket, a valós problémára semmit sem reagálunk. Ez csak egy tüneti kezelés, egy látszat, hogy megoldottunk egy problémát, azonban valójában csak elrejtettük azt. De – ha már így megjelent a médiában a téma – akkor feltehetjük a kérdés: vajon ha a dohányzás egyik pillanatról a másikra bűncselekmény lenne, akkor senki nem dohányozna? Dehogynem. Csak olyan helyen tennék, ahol nem szankcionálják őket. Valami hasonló történik most is. A városok látképéről lehet, hogy eltűnnek a hajléktalanok és kifelé egy szép képet mutatunk, valójában a helyzet jottányit sem változott.

Mibe fog ez kerülni?

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mennyi energiájába kerül a rendőrségnek, bíróságnak és a bv-szerveknek ez az új szabály. Hiszen nyilván nem egy eljárás lesz ezek miatt.

Mindenek előtt abból a szempontból meg kell dicsérnem a törvényalkotót, hogy a szabályban szerepel egy olyan rendelkezés, hogy az eljárás nem indítható el, ha a hajléktalan önként távozik a közterületről vagy elfogadja a jelenlévő hatóság vagy más szervezet segítségét. Ez egy kicsit lecsökkenti az eljárási kötelezettségeket és így a költségeket is. Azonban csak ideig-óráig. Ugyanis akivel szemben 90 napon belül harmadszor foganatosítják ezt, ott már nincs pardon, meg kell indítani az eljárást. Márpedig gyakorlatilag borítékolható, hogy az esetek többségében ez lesz.

Ilyenkor mi a rendőrség feladata? Mindenek előtt őrizetbe venni az eljárás alá vont személyt a bíróság elé állításig (max. 3 napig), ezenkívül az ingóságait lefoglalni, tárolni, adott esetben megsemmisíteni. A bíróságoknak le kell folytatni az eljárásokat, és kiszabni a szankciót.

Apropo, szankció. Újabb pirospont azért a jogalkotónak, hogy a pénzbírság kiszabását kizárta, semmi értelme nem lenne. Marad tehát a közérdekű munka és az elzárás. De vajon mi lesz belőle? Noha semmi kétségem sincs a felől, hogy a bíróságok elsősorban közérdekű munkát fognak kiszabni, a többségükből a végére elzárás (90 napnál rövidebb szabadságvesztés) lesz. Azaz az adófizetők pénzén a hajléktalan olyan helyre kerül, ahol az életviszonyai jobbak, mint ahol eredetileg van. Ezt akár még üdvözítőnek is nevezhetnénk, csak éppen a rövid tartalmú szabadságvesztések a visszaesés melegágyai. Csak reménykedni lehet, hogy odabenn nem bűnözői fortélyokat fog megtanulni az emberünk.

Összefoglalva az előzőeket, úgy gondolom, hogy ez tipikusan az a tényállás, amiből hosszú távon több kárunk lesz, mint hasznunk.

A hajléktalan szállók dilemmája

Nagyon sokszor hangzik el az az érv, hogy a hajléktalanoknak ezzel még jót is tesznek. Hiszen, ha beleegyeznek, elviszik őket egy hajléktalan szállóba és ott kapnak meleg ételt, fedélt a fejük fölé, tehát sokkal jobb körülmények közé kerülnek. Ebben kétség kívül van igazság, de azért vizsgáljuk meg ezt a kérdést néhány más kontextusból is. Az ellenzéki média arról ír, hogy a hajléktalan szállókban a hajléktalanok egymást lopják meg, ezért nem mennek oda, a kormányközeliek ezt tagadják. Mivel erre nem tudnék autentikus bizonyítékot felmutatni, nem szeretnék foglalkozni ezzel a témával. Azonban 1-2 valósabb problémával igen.

Az egyik, hogy nem tudom, hogy egyáltalán készen állnak-e erre a befogadó intézmények. A kormány nyilatkozatai alapján igen, mert több férőhely van, mint amennyi hajléktalan. Azonban ezt komoly fenntartásokkal fogadom. Ugyanis az egyetlen információ a hajléktalanok mennyiségéről azoknak a személyeknek a listája, akiknek nincs lakcímük. Azonban rengeteg olyan hajléktalan van, akinek hivatalosan van valamilyen lakcíme. Vagy egy korábbi lakcíme, vagy egy már lerombolt, romos épület, esetleg valamilyen szociális intézmény. Ezeknek a személyeknek a létszámát meg nem lehet biztosra tudni.

De az eddigiek alapján ez az aggodalom nem akut. Ugyanis, amiről sokan elfeledkeznek, hogy az, hogy a hajléktalan elmegy a szállóba, és ott marad, egy lehetőség. Egy olyan lehetőség, ami eddig is a rendelkezésére állt. Ha eddig nem élt vele, akkor vélelmezhetően csak azért, mert szabálysértés lett az utcán tartózkodni, ez nem fog megváltozni. Erről írtam a cikk elején, hogy itt az okokat kell megtalálni, hogy miért választják inkább az utcát, és ezeket megoldani. Mert amíg ez nincs meg, addig semmivel sem vagyunk előrébb. Hiszen nem kötelessége a hajléktalannak szállóba menni, elég a közterület elhagyása. És ha be is megy, semmi nem tiltja meg, hogy másnap már ne menjen vissza. Helyette keres egy nyugisabb helyet, ahol kisebb eséllyel hívják ki a rendőröket, mondjuk egy kapualjat, lépcsőházat, liftet, sikátort, ahol kisebb az esély, hogy felfedezik. A helyzet tehát jottányival sem javul, sőt, nekem van még egy külön félelmem is, amiben csak reménykedem, hogy nem fog megvalósulni: egyáltalán nem szép látvány, ha egy téren vagy aluljáróban van egy hajléktalan, de az ilyen nyilvános helyeknek megvan az az előnye, hogy legalább biztos nem követ el ott bűncselekményeket. De egy nem frekventált helyen kevesebb a tekintet, ami megnövelheti ennek a veszélyét. Hiszen, ahogy a mondás tartja: alkalom szüli a tolvajt.

Embertelen eljárások?

Különböző hírportálokon olvastam arról, hogy az előállított hajléktalanoknak fényképeit, személyes tárgyait a rendőrség elégette, elpusztította. Ezzel kapcsolatban azonban muszáj megjegyezni, hogy ha történt ilyen, akkor az rendőri túlkapás volt, ami nem a jogalkotók hibája. A törvény egyértelműen kimondja, mit kell csinálni az ingóságokkal: lefoglalni, 6 hónapig megőrizni, utána megsemmisíteni. Mivel az elzárás maximális időtartama 90 nap, az előtte lévő őrizetbe vétel pedig 3 nap, kizárt, hogy a hajléktalan ne tudna elmenni a holmijaiért. Egyedül a tárolhatatlan vagy gyorsan romló/bomló termékek esetében kell azonnal megsemmisíteni, de ez főleg élelem esetén releváns. Azonban mivel az ellátásukat biztosítani kell az eljárás alatt, ezért ezeknek a megsemmisítése gyakorlatilag nem veszteség nekik. De pl. egy fénykép megsemmisítésére a jelenlegi szabályok alapján nincs lehetőség.

Az már más kérdés, hogy maga az egész eljárás viszont szerintem embertelen. Olyan személyek ellen folyik ugyanis eljárás, veszik őket őrizetbe, akik azon túl, hogy az utcára kerültek, nem követtek el semmit. Ez számomra elfogadhatatlan.

Már megint az Alaptörvény…

Manapság már meg sem lepődünk azon, hogy egy ilyen változtatás valamilyen formában a gránitszilárdságú, hétszer módosított alaptörvényünkben is megjelenik. Csak ez megint több szempontból problémás. Egyrészt, a szöveg kapcsán itt már nem tudom megdicsérni az alkotót. Nézzük meg ezt a pontos szöveget.

"(1) Az állam jogi védelemben részesíti az otthont. Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa.

(2) Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését, továbbá a közterület közcélú használatának védelmét az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.

(3) Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás."

A kedvenc kifejezésem az a törvényszövegekben, hogy valamire „törekedni kell”. Ez ugyanis a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem kell igazából megvalósítani, elég, ha „próbálkozunk”. Sokáig a börtönök túlzsúfoltságának a problémáját oldotta meg úgy a magyar állam, hogy csak annyi volt a jogszabályban, hogy „törekedni kell” a megfelelő légköbméternyi terület biztosítására. És erre mindegyik börtönigazgató hivatkozhatott úgy, hogy „törekszünk, de nem tudjuk megoldani”. Mondanom sem kell, nemzetközi bíróságok előtt ez már nagyon kevés volt, emiatt számos pert vesztett Magyarország az Emberi jogok európai Bírósága előtt. Ez a szabály pontosan ugyanezt eredményezi, igazából nem ró kötelességet senkire. Ezzel ellentétben a hajléktalanoknak nem csak törekednie kell az utca elhagyására…

De ha ettől a szövegbeli problémától eltekintünk, akkor sem vagyok kibékülve az új rendelkezéssel. Ahogy a legutóbbi alaptörvénnyel foglalkozó cikkemben írtam, egy alkotmány funkciója, hogy alapelvi szinten egyfajta minimálkonszenzust teremtsen, nem pedig az, hogy részletszabályokat tartalmazzon. Ebben a kérdésben úgy gondolom, hogy nincs társadalmi konszenzus, ráadásul ez egy elég erőteljes részletszabály. Emiatt semmi keresnivalója nincs egy ország alkotmányában.

Sajnos megint ugyanazt látom, mint amit már oly sokszor. Van egy olyan rendelkezés, amit racionálisan nem igazán tudnak megindokolni, ezért beteszik az Alaptörvénybe, és aztán megindokolják a jogszabályt azzal, hogy „az alaptörvényben ez szerepel”. Ez a fajta jogalkotási folyamat ugyanakkor súlyosan aggályos, hiszen nem valós indokok alapján történik, hanem legyártják az indokot, ami a jogszabály okát szolgálja.

Konklúzió

Mindent egybevetve a véleményem erről a szabályról egyértelmű. Az egyetlen elvitathatatlan előnye, hogy a városokban a nagyobb tereken lévő hajléktalan populáció létszámát csökkenti, a város látképét szebbé teszi. A másik oldalon szerepel viszont az embertelen bánásmód, a kriminogén szituációk előteremtése, a jelentős extra munka és kiadás, és egy olyan probléma, amire tüneti kezelést adtak, de meg nem oldották. Úgy gondolom, hogy nem ez a helyes út. Innentől kezdve kirakatba lehet tenni, hogy a hajléktalanságot megoldottuk, valójában viszont semmi sem történt.

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/