Zagor minikalandok elemzése 5. rész – A fekete lovag, A futár, Út a dicsőségbe

Érkezik az 5. füzet elemzése, ezúttal 3 rendhagyó minikalanddal, amit a zagor.hu olvasói (írói, szerkesztői, fordítói stb. J ) készítettek. Ilyenkor az emberben mindig benne van a jóindulat, hogy szeretné minél pozitívabbra értékelni az itthoni alkotásokat, hiszen ők tényleg nem pénzért, hanem a KJK iránti szeretetből meg a versenyszellem miatt írták meg ezeket a történeteket. De ettől még ugyanolyan szigorú leszek, mint máskor. A pontozási szisztémámat már ismeritek, vágjunk is bele!

A fekete lovag:

Történet: A Varangy-szurdok egyik elhagyatott barlangjában vándorolunk relatíve céltalanul, amikor összehoz minket a sors egy fura, négyfős társasággal. Egy alkimista, egy varázsló, egy sötét elf és egy félszerzet képezik a csapat részét, szemlátomást kalandorok. Mint kiderül egy küldetésben vannak: Gallantaria neves uralkodója, Regulus óriási jutalmat ajánl fel annak, aki a határvidéket fosztogató Fekete lovagot megállítja. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a lovag jelenleg Deoras romvárában tartózkodik, ami a legkevésbé sem barátságos hely. Ott kéne elbánni vele! (Miért nem várjuk meg, amíg kijön fosztogatni? No mindegy). A kaland egyébként nagyon hosszú, engem meglepett, hogy ennyi minden belefért 200 fejezetpontba, járunk a szabadban, a várban, van egy kis epizód egy titkos földalatti folyosón is, szóval tényleg kifejezetten sokrétű. Aztán persze a végefele kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik, de erről egyelőre még nem akarok spoilerezni.

Nehézség: Nem könnyű alkotás, de legalább jó nehéz, nem véletlen a bemutatkozóban lévő „ha elsőre nem is sikerül teljesítened a küldetésed, ne keseredj el, számos próbálkozó bukott már el előtted” kijelentés. A küldetés teljesítéséhez számos kötelező tárgyra van szükség. Mindenképp szükségünk van egy füldugóra, hogy megszerezzünk egy varázsfegyvert, ami kelleni fog egy ezüstfüggő megszerzéséhez, ami megmenti az életünket. De ugyanígy kell egy pajzs, egy adag szentelt víz, a lélekőrző, valamint egy sárkánnyal való találkozás (illetve az sem árt, ha tudjuk a rejtvényét, különben 25%-ra redukálódik az esélyünk). E mellett vannak igen masszív ellenfelek, akár 11-es ügyességgel is. A tárgyak száma ellenére mondjuk nekem úgy tűnt kaland közben, hogy ezeket nem annyira nehéz megtalálni, ha a helyes úton megyünk, szinte beléjük ütközünk. Egy kivételével, aminek viszont a megszerzése már-már a szadista kategória.

Fény…: Nagyon tetszik a műben a történet kidolgozása. Az alaptörténet nagyon sablonosnak indult, valójában azonban ez egy tudatos döntés lehetett szerintem a szerzőtől, hogy a későbbi fordulatok annál nagyobbat üssenek. Volt olyan időszak, amikor tényleg nem tudtam, hogy akkor most kiben bízhatok meg és kiben nem, ki mond igazat és ki hazudik SPOILER!!! A fekete lovag csatája utáni jelenet nagyon elgondolkodtatott. A lovag hitelesnek tűnt, nem derültek ki az igazi szándékai, és nekem még a sötét elf gyilkossági kísérlete után sem volt egyértelmű, hogy akkor ez most egy félreértett szituáció volt vagy az egész csapatunk áruló Spoiler vége! Ugyanígy bejött a küldetés későbbi módosulása is SPOILER!!! külön tetszett, hogy kezdetben a jutalom is motivált minket a küldetésben, de a végső cél már az lett, hogy ne kerüljön kincsvadászok kezébe a nagyon értékes és veszélyes varázstárgy Spoiler vége! . Az alapszituáció is tetszett, hogy nem is egy hadsereggel vagyunk, de nem is egyedül, talán csak a Harcos Képzelet-beli Sólyomlovagban van egy hasonló szituáció. Az is bejött, hogy a karaktereket nagyon jól kidolgozta a szerző, mind a négynek megvoltak a saját ki rigolyái, jellegzetes tulajdonságai és a bennük lévő veszekedések tovább színesítették a könyvet. Az epizódokat külön-külön is kedveltem, ahogyan azt is, hogy a szabadban játszódó részek lassabbnak, komótosabbnak tűntek, aztán a romvárban hirtelen felpörögtek az események. És azért rejtvényeket is találunk benne, ami nekem mindig pozitív.

… és árnyék: ez a mű egyenesen szuper lenne, ha a nehézsége nem lépne túl egy bizonyos határt. De nem is elsősorban a szimpla nehézségfaktor zavar, mert azt akár egy kihívásnak is lehetne tekinteni, hanem az, hogy a legtöbb szituáció nem a tudáson, hanem szimpla szerencsén múlik. A pajzs megszerzéséhez szerintem két totál logikátlan döntést kell meghozni SPOILER!!! az első adandó alkalommal szembeszegülni a csapatvezetőnk akaratával, majd a csapat legkisebb tagját elengedni egyedül felderítésre…egyik sem egy objektív mércével mérve bölcs döntés, de ezek kellenek, hogy a hegyi trollok megtámadjanak minket és legyen pajzsunk, ami később létkérdéssé válik Spoiler vége! De a sárkánykirály lakóhelyére is egy szerencsés ösvényválasztással lehet bekerülni, a függőt is úgy lehet megszerezni, a váron belül meg kis túlzással, ha nem egy kijelölt utat követünk, előbb-utóbb kinyiffanunk. (Apropó, ha megtaláljuk a tekercset, utána miért nem kutathatjuk még át a szoba többi részét?) Ez volt az egésszel a legnagyobb gondom, valahogy túl sokszor lehet benne elpatkolni (többször ügyesség- vagy szerencsepróbákra is), mintha a szerző számára az ÉP- és az ügyességvesztés csak alig-alig létező opció lenne. Pedig ha csak kicsit visszább fogta volna ezt, és mondjuk a pajzs nem kötelező tárgy lett volna, akkor a tökéletes kategóriát érné el nálam.

Értékelésem: 9/10

A futár:

Történet: Nemrégiben tértünk haza fél éves kalandunkból, meséljük a kocsmában a történeteinket, majd éppen elhagynánk a helyet, amikor egy csuklyás alak ajánl fel egy küldetést számunkra: vigyünk el egy csomagot (egy pallossal, de ezt akkor még nem tudjuk) egy helyre 1.000 aranyért. Természetesen ezért a pénzért ki ne vállalná? Mi is megtesszük. Aztán persze itt is kiderül, hogy a dolgok nem úgy vannak teljesen, ahogy azt elképzeljük. A történet során számos területen járunk, különböző ismert helyeken és még el is rabolnak minket. Igen intenzív nosztalgia vonatra ül fel az, aki ezt a kalandot elkezdi.

Nehézség: Ez kifejezetten könnyű kalandnak ígérkezik. Sem kötelező tárgy sem igazán extrém erős ellenfél nem nehezíti életünket, egyetlenegy fontos információ van, amit meg kell szerezni, hogy megtaláljuk az alakot, akinek át kell adni a csomagunkat. Az egyetlen kicsit necces szituáció a Vér szigeten van, ugyanis egy kötél elszakadása elég necces helyzetbe hozhat minket.

Fény… : Nagyon élveztem azt a nosztalgia-hullámot, amit ez a könyv adott. Eleve az alaptörténet egyfajta sajátos előzménye a Gyíkkirály szigetének, a mocsár hangulata is visszahozza kicsit azt a művet. De járunk Kőhidafalván, és a Feketehomok-kikötőben egyaránt, amik szintén igazi tradicionális helyszínek és szép emlékeket ébresztenek fel az emberben. De a Vér sziget kalandjai is abszolute hozzák a Bajnokok próbája legjobb részét, főleg, hogy ezúttal szökési tervet is ki kell dolgozni, ebből a szempontból még komplexebb is az eredetinél, és külön tetszik, hogy a kaland több szakaszában lehetőség nyílik a szökésre. Szerintem ez a könyv legjobb része. Tetszik az alkotásnak a letisztult egyszerűsége is, nincs benne semmi túlgondolva, túlbonyolítva, mindent beletett a szerző, ami régről működőképes volt. Ezzel nem lehet nagyot bukni.

… és árnyék: Elsőre lejátszva nagyon nagy kedvenc volt ez a könyv, de másodjára már kevésbé. Kicsit azt éreztem, hogy nagyon a nosztalgiával akar engem elvinni, de ha ettől eltekintünk, akkor semmi igazán emlékezeteset nem kaptam, csak olyan dolgokat, amiket valahol már láttam. Ezenkívül még volt vele néhány problémám. A kötélszakadásos kockadobás egy teljesen random effekt a könyvben, ami 1/3 esélyt ad a fix halálra, az ilyet nagyon nem szeretem, és a végén a törpés kérdés helyett is jobban örültem volna egy valódi rejtvénynek. Ezenkívül zavar, hogy a vér-szigeti kaland egy jelentős részét (kérdés, tőr-játék, utolsó kívánság) fejezetpont-kitöltésnek érzékeltem, amit tartalmasabban is el lehetett volna használni. Így sajnos azt kell mondanom, hogy maradt bennem némi hiányérzet, amihez talán az is hozzátesz, hogy bár az előzőhöz hasonlóan ez a játék is tartalmazott egy fordulatot, ami azonban jelen esetben igencsak kiszámítható volt már a történet legelejétől kezdve.

Értékelésem: 7/10

Út a dicsőségbe:

Történet: Zagor ork szolgájaként urunk minden parancsát teljesítjük. Nem önkéntesen persze, a varázsló mágikus nyakéke elpusztítana minket bárminemű ellenszegülés esetén. Épp egy áruló goblin elpusztítására indulunk, amikor váratlanul a nyakékünk mágikus ereje megszűnik. A varázslót megölték, szabadok vagyunk. Itt van végre a lehetőségünk, hogy visszatérjünk a népünkhöz és ezúttal nem szolgaként, hanem vezérként. A kaland elején kapunk egy extra képességet is, ami vagy a harcokban segít, vagy a továbbhaladás során nyújt némi könnyebbséget.  

Nehézség: Ezt sem mondanám nehéznek. Kötelező tárgy ezúttal sincs egy darab sem, azonnali halál mező ugyan van pár, de az sem kifejezetten vészes, és a legtöbb elkerülhető logikus gondolkodással. Az ellenfelek harcértéke mondjuk elég kemény, de ha mi alapból nem dobtunk magunknak túl nagy értékeket, akkor még mindig kérhetünk egy olyan extra képességet, ami ezen segít, szóval ezt sem érzem kifejezetten drámainak. Nem egy Szökevény mágus, de azért abszolute teljesíthető kategória. A végén a próbák teljesítése kicsit húzós, de az is simán vállalható, ezenkívül adott esetben a küldetést egy félsikerrel is lezárhatjuk, amikor törzsvezérek ugyan nem leszünk, de a törzs magas rangú és megbecsült tagjává válhatunk.

Fény…: A három történetből ez volt az első, ahol már az alapsztori is tényleg felcsigázott. A nosztalgia-hangulat benne van, de mindez egy olyan aspektusból érkezik, ami teljesen egyedi. Végigkövethetjük egy mágikus kényszerítés alatt álló, de egyébként erős szolga szemszögéből Zagor uralmát, és egy olyan személy bőrébe bújhatunk, akit erkölcsi aggályok nem kötnek (bár alapvetően én szeretem, és pedagógiai okokból is kívánatosnak tartom, ha ezekben a játékokban a becstelenségnek van következménye, de azért néha nem olyan rossz, ha van egy kivétel). Egész egyszerűen végig tudtam azonosulni a karakterrel, értettem a céljait, motivációit és emiatt én is sokkal jobban bele tudtam élni magam a játékba, mint általában. Nagyon vicces az elején az a jelenet is, amikor találkozunk a kalandorral, aki végzett Zagorral (vagyis saját magunkkal J ), sőt akár még meg is ölhet minket. A Zagor halála utáni állapotok is nagyon részletesen és hitelesen vannak leírva. Ugyanígy nagyon szerettem a kaland végét, a próbákkal is, izgalmasra sikeredtek.

… és árnyék: Ahogy említettem, nagyon tetszett az eleje. Nagyon tetszett a vége. A kettő közötti szakasz azonban kissé laposra sikeredett. Talán az lehetett a gond, hogy a kaland nagyon az elején két részre oszlik, amikből nem lehet átjutni a másikba, és ezzel az eleve 200 pontos műből nagyon sokat ki kell hagyni a játék során. Ezáltal pedig igencsak rövidre sikerült. Nemrég kipróbáltam, hogy mennyi időbe telik a végigjátszása úgy, hogy nem játszom le becsülettel a harcokat, csak a fejezetpontokat olvasom el és döntéseket hozok. Összesen 19 percbe került, mire teljesítettem a küldetést. Vagyis mire igazán belemelegedhettem volna, gyakorlatilag vége is lett. Sajnáltam, mert az egész alapkoncepciót igazán nagyszerűnek ítélem meg.

Értékelésem: 8/10

A játékfüzet letölthető itt: http://www.zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=82

Jó élmény volt lejátszani ezt a 3 kalandot, és szerintem mindhárom író rendesen kitett magáért, bár nem mindegyik vált kedvencemmé, rossznak egyiket sem tudnám nevezni. A toplistám igen erőteljesen átalakult, nézzük, hogy néz ki most:

1.       A vadász zsákmánya – 10 pont

2.      A fekete lovag – 9 pont

3.      A feltámadás – 9 pont

4.      A pusztulás pillanata – 8 pont

5.      Út a dicsőségbe – 8 pont

Most már minimum 8 pont kell ahhoz, hogy egy mű a toplistámra kerüljön, a kihívás egyre nagyobb. Vajon a 6. füzeten lesz-e olyan kaland, ami eléri ezt a szintet? Néhány hét múlva ez is kiderül!

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/