Megválaszolom a Nemzeti Konzultáció kérdéseit

Ismét konzultál a nemzet, ezúttal főleg családokat érintő kérdésekben. De hogy minek, azt megint nem tudom. Persze szép gondolat, hogy a választópolgárokat elmondhassák a véleményüket bizonyos kérdésekről. De biztosan így kell? Egyáltalán érdemiek ezek a kérdések? Ezt fogom most megvizsgálni. Következő cikkem két részből áll. Első részében megírom, mi a bajom a Nemzeti Konzultációval és miért nem tartom ezt egy helyes véleménynyilvánítási módszernek. A másik felében pedig pár mondatban megpróbálok én is válaszolni az aktuális kérdésekre, persze nem csupán igennel vagy nemmel. No, de kezdjük is el!

Problémáim a Nemzeti konzultációval

Most hirtelen már nem is tudom, hogy ez hányadik Nemzeti Konzultáció, amit 2007 óta tartunk. Ugyanakkor már az első alkalommal azt mondtam, hogy ennél feleslegesebb véleménynyilvánítási módszer nincs még egy. Miért gondolom ezt így? Főleg az alábbi okok miatt:

1.  Nincs jogi következménye – azt gondolom, hogy ez kétséget kívül a legnagyobb probléma. Igazából teljesen mindegy, hogy mennyien töltik ki, mennyien küldik vissza és mit írnak bele. Semmilyen kötelezettséget nem ró a kormányra és az országgyűlésre, ugyanígy kevés kitöltött kérdőív esetében sincs semmilyen tiltása vagy bármilyen ódiuma. És ez a fő probléma. Habár, ha jobban belegondolok, mi lenne, ha ezekre a manipulatívan megfogalmazott populista kérdésekre adott válaszok bármilyen joghatást kiváltanának…inkább mégis jó ez így, ahogy van. De abból a szempontból mégsem, hogy ezek alapján kijelenthető, hogy a Nemzeti Konzultációnak kizárólag propaganda-céljai vannak, és mint ilyen, teljesen feleslegesek.

2. A kitöltők száma ellenőrizhetetlen – nyilván sokan mondják, hogy ez nem igaz, hiszen megvannak a hivatalos adatok. De ezzel több szempontból nem értek egyet. Egyfelől az elmúlt alkalommal sem nagyon engedték megtekinteni a konzultációs kérdőíveket az ellenzéki képviselőknek. De oké, tételezzük fel, hogy a számok helyesek. Honnan tudjuk, hogy ugyanaz az ember nem töltötte ki több személy nevében a kérdőívet, és küldte vissza? Vagy honnan tudjuk, hogy hányan töltöttek ki inaktív, nem létező e-mail címmel (kipróbáltam a rendszert, engedte) az íveket? Ezek teljesen bizonytalanná teszik, hogy voltaképpen mennyi is a kitöltők száma.

3.A számokkal könnyű manipulálni – minden relatív, főleg a matematikában. Akármennyi kitöltő van, azt a kormány hatalmas sikerként könyveli el. De nézzünk egy másik aspektust. Ha eltekintünk az előző pontban felvetett aggályaimtól, akkor kijelenthetjük, hogy a legutóbbi STOP SOROS konzultációt valamivel több, mint 2.300.000-en küldték vissza. Hogy ez mit jelent? Azt, hogyha lett volna ezekről a kérdésekről népszavazás, az érvénytelen lett volna. A többi kérdőív pedig még kevésbé releváns ha azt vesszük alapul, hogy ez magasan a legnépszerűbb konzultáció volt. Egyébként ha több millió állampolgárnak megküldik az íveket és csak ennyi küldi vissza, akkor mi van a maradékkal? Ez persze költői kérdés volt, a választ tudjuk: kidobott pénz, papír, energia.

Ez se lenne sokkal komolytalanabb...

4. A kérdések manipulatívak – a baj az, hogy a legtöbb kérdés tele van evidenciákkal. Egy példa: megkérdezzük, hogy „Ön egyetért-e azzal, hogy a magyar kormány támogassa a családokat?” Mégis milyen választ várunk erre a kérdésre? Hogy nem? Ezek olyan kérdések, amikre ebben a formában egyértelmű a válasz. Ha úgy lenne megfogalmazva a kérdés, hogy szerepelne benne a családtámogatás összege, hogy milyen költségvetési hiányt okoz, ezt honnan pótolnák, járna-e adóemeléssel mindez, és ha igen, mennyivel, akkor már valóban vitathatóvá válna a kérdés, és egy tükör lehetne a kormány elképzeléseire. Ezek hiányában azonban a konzultáció nem alkalmas arra sem, hogy felmérje a kormányprogram társadalmi támogatottságát.

Így voltaképpen azt mondom, kár erre több milliárd forintot elkölteni, mert a végeredmény maximum egy kirakatba helyezhető statisztika lesz, de még annak is elég gyenge. Sem választópolgári akaratot, sem semmi egyéb releváns választ nem tükröz az eredmény. Ettől függetlenül a kérdéseket érdemes lehet megválaszolni. nézzük hát meg őket!

Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?

Noha a kormány – saját magához méltón – nem tudta megállni, hogy a bevándorlást ne keverje bele a kérdésébe valamilyen úton, valójában ez a kérdés nem arról szól, hanem azt jelenti, hogy „Ön szerint jobban támogassa-e a kormányt a családokat?” Gyakorlatilag szinte szó szerint jutottunk el a 4. pontban szereplő példámhoz. Így az ottani véleményemet nem ismétlem meg.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni?”

Előtte van egy jópár alátámasztás nélküli állítás, ami megpróbálja megalapozni, hogy ez miért jó. Látszólag azt mondjuk, hogy igen. De én azért mégis elbizonytalanodom. Mi van a rokkantakkal? Mi van azokkal, akik nem találnak munkát (jó, értem én, hogy aki akar dolgozni, az a kormány szerint talál, de ez messzemenőkig nincs így)? Ők talán még inkább rászorulnának a támogatásra, ehhez képest ők kapják majd a kevesebbet. Persze az is igaz, hogy munka mellett meg nehezebb visszaélni velük és nem motiválják az embert arra, hogy ne dolgozzon. Erre a kérdésre azért lehet pro/kontra érveket felhozni. Én talán nemet mondanék rá.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a fiatal házaspároknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez?”

Nyilván egyetértek vele. De megint az a kérdés: milyen feltételekkel, milyen áron? Amíg ezek nincsenek meg, addig megint csak annyit mondhatok, hogy fel lett téve kérdésként egy evidencia.

Egyetért-e Ön azzal, hogy több gyermek vállalása esetén több támogatást kell adni?” „Egyetért-e Ön azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni?”

Itt a következő „nesze semmi, fogd meg jól” kérdés. Nyilván egyetértünk, mert több gyerek, több kiadás. De ez megint nem egy releváns és vitatható kormánypolitikai elem.

„Támogatja-e Ön azt, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság intézményét?”

Na, ez végre egy elég konkrét kérdés. Ennek a lényege az, hogy 4 gyerek felett az állam magasabb juttatást adjon, ezzel kvázi elismerje a „főállású anyaság” intézményét. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyfelől a célt tudom támogatni, de azért az sem mindegy, hogy az édesanya ezt a pénzt valóban a gyermekeire fordítja-e vagy magára? Rendőrségi karrierem során láttam nem egy olyan anyát, akinek volt egy csomó gyereke, és egyikkel sem foglalkozott. Ilyen embereknek extrát adni szerintem kidobott pénz lenne. De megfelelő kontrollal támogathatónak gondolom. Ugyanakkor nem tudok elmenni valami mellett, ami komoly kritikám ezzel összefüggésben, de ezt majd egy későbbi kérdésnél kifejtem.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását?”

 Erre megint milyen választ várnak? Hogy nem? Ez már a 6 kérdésből a negyedik evidencia mindenféle konkrétum nélkül.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a beteg gyermeküket otthon ápoló családtagok nagyobb támogatást kapjanak?”

Érdekes ez a kérdés, mert a mellett, hogy alapvetően támogatom, mégis felmegy bennem a pumpa az elolvasása kapcsán. Az elmúlt években nem egy és nem 2 alkalommal merült már fel a beteg gyerekek (és felnőttek) ápolásának elismerése főállásként. Ezt a kormány mindig határozottan elutasította. Most meg ők jelenítenek meg egy ehhez hasonló kérdést, mint konzultációs kérdés. De a hangsúly azon van, hogy csak hasonlót. Ugyanis továbbra sem egy kvázi főállású ápolói „munkabért” adnak, hanem csak a támogatás összegének az emelését (azt mondjuk nem kevéssel). És miközben a sokgyerekes családoknál főállású anyaságról beszélnek, itt a „főállás” gondolata fel sem merül. Pedig aki csak ideiglenesen is foglalkozott ilyen emberekkel, az tudja, hogy ezeknek a gyerekeknek a nevelése, a velük való (tényleges) foglalkozás simán felér 3-4 egészséges gyerekével mind anyagi, mind érzelmi értelemben. Ha ennyire fontos az anyaság támogatása, akkor őket miért nem lehet elismerni? Azt hiszem, sokak nevében mondhatom, hogy remélem egyszer majd valamikor kapok érdemi választ a fenti kérdésre is. A kérdés viszont bevisz egy ördögi körbe. Azért válaszolnék rá „nem”-mel, mert szerintem ez kevés. Viszont ezt a kérdés logikai értelmezése során nyilván úgy vennék, hogy a támogatás ellen vagyok. Na, ilyenkor mi a helyzet?

„Egyetért-e Ön azzal, hogy gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak is védenie kell?”

Semmitmondó kérdések számára immáron 5/8! Ünnepeljük meg!

„Egyetért-e Ön azzal az alapelvvel, miszerint a gyermeknek joga van anyához és apához?”

Most már 6/9. Egyébként nagyon jó, ha a gyerekeknek joguk van apához és anyához, de mi van, ha árván elárvulnak? És mi van, ha e mellett nem akarja őket senki örökbe fogadni? Kitehetik az ablakba jogukat. A „hogyan” kérdésre érdekelne inkább a válasz.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyermeket nevelő családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmet kapjanak?”

Erre a kérdésre a válaszom a lehető leghatározottabb NEM. Eleve úgy gondolom, hogy Magyarországon jelenleg kb. háromszor annyi kétharmados törvény van, mint amennyinek lennie kellene. Ez pedig azt jelenti, hogy ha egy párt le is váltja a jelenlegi kormányt, a törvényei már bebetonozottan megmaradnak mindaddig, amíg a FIDESZ a mandátumok 1/3-át őrzi. Ezenkívül a támogatások összege pont egy olyan tétel, aminek álladóan követni kellene az inflációt, a pénz reálértékét és szükség esetén változtatni kell rajtuk. Tehát ha konkrét számok lesznek 2/3-dal védettek, akkor nem csak lefelé, de felfelé is megnehezedhet a mozgás, ha valakinek egyszer nem lesz 2/3-a. Úgyhogy a magam részéről egyértelműen elutasítom ezt a javaslatot.

Konklúzió

Sajnos a Nemzeti Konzultációk eddigi örökletes hibáit ezúttal sem tudták –  szerintem igazából nem akarták – kijavítani. Ezúttal is megkaptunk egy csomó olyan kérdést, ami önmagában értéktelen, semmi nem következik belőle. Ezekre a kérdésekre – 1-2 kivétellel – evidens, hogy mindenki igennel fog válaszolni, maximum a kormány és a konzultáció által gyűlöletet érző emberek jelölik be a nemet (de ők meg valószínűleg el sem küldik az ívet). Szóval semmi sem változott. Párbeszéd helyett levelezés, érdemi kérdések helyett parasztvakítás, konzultáció helyett figyelemelterelés. És már csak egy kérdés marad: mikor lesz érdemi változtatás? Sajnos az a gyanúm, hogy nem mostanában.

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/