„Elfogult vagy!” – Számít ez?

 

A hétvége során két ellentétes oldalon lévő, de hasonló cikket találtam. A 444.hu meg más ellenzéki lapok a Hír TV-ben a kormány intézkedéseit dicsérő fiatal munkavállalóról állapította meg, hogy ő tulajdonképpen a Fidelitas Közép-Dunántúli alelnöke, az origo pedig a mezőgazdasági elbírálási rendszert a Népszavában kritizáló Benedek Szilveszterről derítette ki, hogy valójában a DK politikusa. Az „elfogultság kártya” az egyik leggyakrabban használt, de mégis az egyik legképlékenyebb és leggyengébb érv, ami egy vita során felhasználható, sőt, nagyon sokszor nem is érv, hanem egy érveléstechnikai hiba. A következőkben ennek az alkalmazását szeretném bemutatni, ismertetve, hogy mikor használható, mikor nem érdemes,  valamint a cikk végén reflektálok a két konkrét esetre is.

 

Mit jelent, hogy elfogult valaki?

 

Az elfogultság tulajdonképpen nem más, mint egy részrehajló állapot, egy olyan helyzet, amiben valaki nem vagy csak korlátozottan képes arra, hogy a vita során józanul mérlegeljen, és ez kihathat egy racionális vita színvonalára is (sőt, a vita akár el is veszítheti racionális voltát).

Az elfogultságot hajlamosak vagyunk minden esetben negatív tulajdonságként kezelni, ugyanakkor, ha mindezt egy kicsit végiggondoljuk, rájövünk, hogy valójában szinte minden vitában, amit hallunk, vagy amin részt veszünk, bizonyos mértékű elfogultságot látunk. Ha egy gyerek el akar menni moziba, nyilván arról próbálja meggyőzni az édesanyját, hogy már minden házi feladata elkészült, ha valaki fizetésemelést szeretne, arról, hogy a munkája sokat ér. Egy ügyvéd nyilván a védence számára kedvező érveket hozza fel, akkor is, ha adott esetben nincs teljesen igaza, politikai vitában meg mindegyik oldal a saját pártja számára kedvező, és a másik párt számára kedvezőtlen érveket próbálja hangoztatni. Ez mind-mind egyfajta elfogultság, hiszen –példának okáért – ha adott esetben nem is teljesen igaz az állítás, hogy a gyerek felkészült a másnapi dolgozatírásra, erről próbálja majd meggyőzni az édesanyját. Látható tehát, hogy nagyon kevés olyan szituáció van, ahol az elfogultság nincs jelen.

Az elfogultság egyébként nem is minden esetben irracionális. Én például hajlamos vagyok a rendőrséggel szemben megértőbb lenni, mint a közvélemény általában, amelynek a fő oka az, hogy majdnem két évig ott dolgoztam. Ebben van egyfajta szolidaritás is, de nem kis szerepe van annak is, hogy így testközelből láttam, hogy egy egyszerű mezei rendőrségi vizsgálónak milyen problémákkal kell szembenézni a munkája során, amelyek tőle független okokból származnak. Tehát az elfogultságomnak van egy racionális oldala is, egy olyan ismeret, amivel a legtöbben nem rendelkeznek. Persze ez nem minden esetben van így, például a sportolókhoz sportolói klubokhoz fűződő szimpátiának ritkán van ilyen háttere.

A legnagyobb baj tehát nem az elfogultsággal van. Sokkal inkább azzal, ha az elfogultság olyan méreteket ölt, ami már a racionális vitát kizárja. Ez elsősorban a sport- és politikai fórumokra jellemző ma Magyarországon, hogy egyes emberek a fanatikusok szintjén ragaszkodnak a saját oldalának igazához, a másik oldal érveit élből kizárva. Ennek jellemző „tünetei” az alátámasztás nélküli állítások (olyan kísérőkkel, hogy „ezt mindenki látja”; „akinek van esze, az tudja, hogy így van” stb.), önmagunk folyamatos ismétlése más szavakkal, hosszú távon a vitapartner sértegetése. Ilyenkor sajnos nehéz mit kezdeni (ennek ellenére én meg szoktam próbálni), mert hiába mond az ember érveket, kb. olyan, mintha a falnak beszélne.

 

 

Mi a teendő elfogult vitapartner esetén?

 

Első és legfontosabb: semmiképp se jelentsük ki, hogy te elfogult vagy, tehát nincs igazad (már csak azért sem, mert ezt a fegyvert nagyon sokszor elfogult személyek is használják, úgy beállítva a szituációt, mintha ők lennének az objektívek). Ezzel egy másik, sokkal egyértelműbb, érveléstechnikai hibát követünk el, konkrétan a személyeskedést. Ugyanis nem az ellenfelünk érveire és véleményére reagálunk, hanem a személyén keresztül próbáljuk kikezdeni a mondandóját. Ez egy intelligens vitában elfogadhatatlan. Ha valaki adatokkal, statisztikával, jogszabállyal vagy más konkrét bizonyítékkal támasztja alá az állításait, akkor azokra kell reagálni, hiszen ezek jóformán függetlenek attól, hogy kinek a szájából hangoznak el. Ha ezekre nincs érdemi cáfolat, akkor önmagában az, hogy valaki az egyik oldalon áll, nem elegendő.

Ha meg egy elfogult személy valódi érvek nélkül akar vitázni, akkor nem az a baj, hogy ő részrehajló, vagy egyoldalú, hanem, hogy nincs érve. Ebben az esetben érdemes a problémát is ebből az irányból megközelíteni, hogy mégis mire alapozza azt, amit mond. Persze akinek nincsenek érvei, valószínűleg erre a kérdésre sem fog tudni érdemi választ adni, de ez így sokkal elegánsabb megközelítés, mint az elfogultság-kártya kijátszása.

 

 

Egy hivatkozás lehet elfogult?

 

Amiről eddig értekeztem, az az, hogy egy egyszerű vitában miben állapítható meg a vitapartner elfogultsága és mit lehet vele kezdeni. Ami azonban a két cikkben megjelent, amit az írásom elején beharangoztam, az némiképp más. Itt ugyanis az ellenoldal egyik interjúalanyába szállt bele mind a két írás arra hivatkozva, hogy mivel politikailag érintettek, ezért állításuk nem vehető komolyan. Az nyilvánvaló, hogy egyik részről sem volt szerencsés eltitkolni az interjúvolt fél valódi politikai hovatartozását, hiszen a mai modern világában nagyjából 3 perc ennek a kiderítése. De értéktelenné teszi-e ez a körülmény a mondanivalójukat? A jelenség, amiről beszélünk, nem egyedi. Viták során gyakran látjuk, hogy valaki szakember véleményére hivatkozva próbálja alátámasztani az érveit, és ilyenkor óhatatlanul megjelenik a másik oldalon a szakember támadása, időnként éppen az elfogultságot felhozva fő ellenérvként. Helyes ez?

 

Ennek a vizsgálatához nagyon fontos az, hogy akitől hivatkozunk, csak egy egyszerű véleményt mond, vagy ő is alátámasztja valamivel az álláspontját. Az előbbi esetben valamilyen szinten lehet érvelni az elfogultsággal, utóbbiban viszont ez egy hiba. Egy egyszerű példával levezetve: ha Kautzky Armand arról nyilatkozna, hogy a szinkronszínészeknek a fizetését meg kellene emelni, de ezt semmivel nem indokolná meg, akkor jogosan merülhetne fel az elfogultság gyanúja, hogy magának akar jót (bár tegyük hozzá, a csak véleményt nyilvánító érvek eleve nem túl erősek, mert mindig lehet rá reagálni azzal, hogy ez csak egy ember véleménye). Ha viszont ezt az állítását alátámasztja, mondjuk azzal, hogy a szinkronszínészek díját összefoglalja egy táblázatban, ami alapján kiderül, hogy az órabérük nagyjából a Tesco árufeltöltőinek órabér-szintjén van, akkor már nem elegendő azt mondani, hogy a vélemény-nyilvánító személy részrehajló.

 

Nézzük a két konkrét esetet!

 

 Az origo (meg úgy kb. a komplett jobboldali média) a saját cikkében Benedek Szilvesztert támadta a Népszavában megfogalmazott álláspontja alapján, ami szerint az elhúzódó bürokrácia megnehezíti azt, hogy a gazdák az egyébként létező állami támogatásokat igénybe vegyék. Teljesen egyértelmű tény, hogy Benedek Szilveszter a DK tagja, erről kár volna vitát nyitni. Ugyanakkor ebben a véleményben elhangzik két érdekes információ: az egyik, hogy a 2018-ban beadott pályázata 2020 októberében került befogadásra, a másik pedig, hogy addigra az árak annyival emelkedtek, hogy az eredetileg 50%-os támogatás már csak 30 %-ra volna elegendő. Ez mind a két adat olyan, amit egyrészt egy laikus személy nem valószínű, hogy tud, másrészt ellenőrizhető. Hiszen ha kiderül, hogy ezek az állítások igazak, akkor már az is egy kérdés, hogy vajon ez egyedi eset-e, vagy szélesebb körű a probléma? Ha meg kiderül, hogy az utóbbi, akkor gyakorlatilag találtunk egy rendszerszintű problémát. És ezen semmit nem változtat az, hogy a vélemény-nyilvánító melyik politikai pártba tartozik. Megint más téma, hogy a személyes példák általában kerülendők egy vitában, mert túlságosan kevés adatból lehet csak következtetni, de ettől még maga az érv releváns.

 

Zárójelben jegyzem csak meg, én ezt a Népszava interjút mindaddig nem is olvastam, amíg az origos cikket nem láttam erről, igazából nem volt nagy foganatja országos szinten. Nekem egy kicsit az az érzésem, hogy miután a másik oldalon előhúzták az elfogultsági kártyát a Hír TV-s eset kapcsán, valahogyan vissza akartak vágni és mindenképpen keresni valami hasonlót a baloldalon és megtalálták ezt. De a próbálkozás erősen mellélőtt.

 

A másik esetben a Hír Tv egyik műsorába kapcsolták be Bóka Bencét, a veszprémi önkormányzat ifjúsági referensét, aki 23 éves, már dolgozik és elmesélte, milyen jó neki az SZJA eltörlése, mit ér ez neki, mennyire örül és mennyire megvan a véleménye a baloldalról, akik inkább a nem dolgozókat támogatnák. Ez az érvelés rettenetes gyenge. Igazából átlag olvasó számára semmi újat nem tartalmaz, hiszen azt nagyjából mindenki tudja, hogy hány % az SZJA összege és kiszámolható, hogy egy adott bér esetén ez mennyit jelent, ráadásul itt még csak nem is kapunk konkrét számításokat (teszem hozzá, érthető okokból, mert ez csak akkor volna lehetséges, ha az interjúalany nyilvánosságra hozná a fizetését). Az, hogy örül neki, megint evidencia, ez kb. olyan mintha adnánk valakinek 30.000 forintot és megkérdeznénk, hogy most örül-e. Nyilván azt válaszolja, hogy igen. Ráadásul a baloldal érvelésének a legfontosabb gondolatára – miszerint vannak olyan társadalmi rétegek, akiknek most jobban kéne a segítség – nem érkezett semmilyen érdemi válasz. A mondandója második fele meg egy laikus vélemény egy olyan kérdésben, ahol még csak szakembernek sem lehet tekinteni, tehát pont annyira mérvadó, mint bármelyik embernek az utcán. Tehát ez önmagában véve egy elég erőltetett interjú volt, így pedig, hogy ennek tetejében még kiderült, hogy egy Fidesz párttagot nyilatkoztattak, konkrétan nevetségessé vált.

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/