Vissza a múltamba 47. – Vihar és Vágy

Elérkezett a legújabb könyvkritikám a nemrégiben megjelent kalandról, a Vihar és Vágyról. Ugyanakkor ez az értékelés bizonyos szempontból rendhagyó is lesz, ugyanis első alkalommal a viszonylag kevés fejezetpontos kalandok esetén nem fogok pontozni. Ennek egy prózai oka van: ennek a műnek a végleges változatába már relatíve sok beleszólásom volt, számos javaslatot tettem, ezek egy része pedig még meg is valósult :). Ez pedig nyilván egy olyan szituációt eredményez, hogy én magam is részrehajló lennék a pontoknál. Ezzel együtt a TOP-lista ott van, így a végén azért látni fogjátok, hogy kb. hova helyezem ezt a kalandot. De egyebekben most csak szöveges értékelést fogtok kapni a rövidebb kalandok szempontjainak alapul vételével.

 

Történet: Ismételten Varefard mester bőrébe bújunk a kaland során, ám fontos fejben tartani, hogy ez egy előzménytörténet és ez a Varefard még nem az a Varefard, akivel a Gyíkbőrben során találkozunk. Az itteni főszereplő még nem egy megkeseredett öregember, hanem egy középkorú varázsló, aki az elmemágiának a szakértője (kicsit le is nézi a hagyományos elemi mágiákat), tanítványai vannak és egy szerelme is a varázslók közösségén belül. Egy meglehetősen összetett karakter, akinek a drámája adja igazán a történetet. Ami a küldetést illeti, a játék elején még sok mindent nem tudunk meg róla, csak, hogy minket és tanítványainkat behívtak a háborúba és lesz egy fontos küldetésünk.

A kaland történetileg három részre osztható. Az egyik az előzmények, ahol leginkább a tanítványainkkal, a szerelmünkkel és az aktuális helyzettel ismerkedhetünk meg. A második az a küldetés, ami miatt tulajdonképpen idehívtak minket. És végül a harmadik rész, amikor minden a feje tetejére áll és mindent át kell értékelni. Erről egyelőre nem szeretnék most többet írni, mert nagyon elspoilerezné a történetet, de majd később 1-2 információt ezzel kapcsolatban el fogok mondani.

Ami a szabályrendszert illeti, a hagyományos támadás/védettséges rendszer van, illetve szerencsénél is a Gyíkbőrben által bevett szabály alkalmazandó. Az egy picit itt is zavar, hogy van olyan szerencsepróba, ahol 2 életerőnyi sebződés a tét, tehát ahol kis túlzással jobban járunk, ha elveszítjük a próbát, és visszakapunk egy szerencse pontot. De összességében jó ez a mechanika. Varázspontunkat most a zörejpontok helyettesítik, nincs egy olyan varázslatlista, amiből választanunk kell, hanem gyakorlatilag bármilyen elmemágiát képesek vagyunk használni, csak ez a zörej pontok növekedésében fog megnyilvánulni. A zörej pontok magas száma néha átok, néha áldás, de azért ha túl magas lesz, az már egyértelműen negatív.

 

Nehézség: Én azt gondolom, hogy ez egy balanszos kaland, aminek a nehézsége szép lassan építkezik. A kaland első harmadában talán csak egy helyen lehet meghalni, inkább apróbb próbatételek vannak, amik a későbbi esélyeinket fogják növelni vagy éppen csökkenteni. A Vadon szemének megszerzése már egy keményebb kihívás, de azért okosan taktikázva, odafigyelve az eseményekre, azt is túl lehet élni. De igazán a végén keményedik be a kaland, ahol van egy olyan rész is, amikor úgy halhatunk meg, hogy igazán fogalmunk sincs róla, hogy mégis mi volt a baj. De az inkvizítorral való beszélgetés egy nagyon kényes része a kalandnak, és az ezt követő kataklizma, meg a végső összecsapás sem egy egyszerű része a kalandnak. És ha azt győztesen is zárjuk, akkor is háromféle vége lehet a kalandnak, amiből csak egy sikeres…

… illetve jelen esetben sokkal inkább úgy tudnám folytatni, hogy egy olyan van, ami kronológiailag összeköti ezt a részt a Gyíkbőrben-nel és nem valami teljesen másik irányba viszi el a végkifejletet. Mert ha teljesen őszinték akarunk lenni, igazából az egyik befejezésre sem mondanám azt, hogy sikeres, mert mindhárom óriási veszteségekkel, illetve bizonytalansággal tarkított, nehéz is egyébként eldönteni, hogy az-e a legjobb zárás, amit a könyv sikernek aposztrofál, vagy a másik kettő közül van egy jobb (vagy kevésbé rosszabb). Hát hiába, egy háborúban valójában nincsenek nyertesek…

Ha objektívebb szempontból nézem a kalandot és a küldetés teljesítését, az egy nagy pozitívum, hogy nincsen kötelező tárgy, a legtöbb információ helyettesíthető valami mással, vagy ha nincsen meg, akkor nem feltétlenül jelent magában kudarcot, több helyen kell hibáznunk ahhoz, hogy ténylegesen kudarcot valljunk a kaland során. Illetve a könyv szépen kerüli ezeket a „ha balra mész, meghalsz” típusú döntéseket is, a kudarcokhoz vezető út szinte mindig egy (vagy több) racionális döntés meghozatalát követően történik, így végig azt éreztem, hogy a játékot a kezemben tartom.

 

Fény… : Nem árulok el nagy titkot szerintem azzal, ha kimondom, hogy én nagyon szerettem ezt a kalandot már az első olvasásra is. Ennek pedig több oka van.

Az első és legfontosabb, amire már tettem utalást, hogy én nagyon szeretem, hogyha egy kalandban nem múlik sok a szerencsén. Persze lenullázni nem lehet, mert vannak a harcok, a szerencsepróbák és az egyéb próbadobások mindenhol. De azt szeretem, ha ennél több nincs, és másfajta döntéseken múlik a siker. Itt minden döntésünknek súlya van, és ami nagyon tetszik, hogy nem is minden esetben lehet egyértelműen kimondani, hogy ez negatív vagy pozitív. Számos olyan döntésünk van, ami egyfelől előnnyel is jár, másrészről viszont hátrányba is kerülünk általa SPOLER!!! Jarek megütése a végelszámolásnál nem jó, de ha párbajban őt választjuk, akkor ott jelent neki némi előnyt Spoiler vége! E mellett ügyesen jól kell lavírozni azért, hogy hűek maradjunk a szerelmünkhöz, a mágusokhoz, az urainkhoz és a saját elveinkhez is. Ez nekem nagyon tetszett.

A másik, ami itt is nagyon bejött nekem, az a kalandon végigmenő erkölcsi dilemma. Hozzáteszem rögtön, hogy ez manapság egy sokszor felmerülő vita az olvasók és kritikusok körében, hogy mi az az erkölcsi mélység, ami még egy játékkönyvben megjelenhet és mi az, aminek már nem kellene. Szögezzük le, nem feltétlenül baj az, ha nincs ilyen, és a klasszikus KJK-könyvekben nem is nagyon merült fel ez, mert a célcsoport nem ezekre volt kíváncsi. A másik oldalon viszont azt gondolom, hogy már felnőtt az a generáció, aki a 80-as, 90-es években a lapozgatós könyvek rajongója volt. Éppen ezért én a legkevésbé sem tartom problémának az ilyen típusú dilemmákat, sőt, igazi csúcspontnak tartom őket, ha tényleg jól sikerül a kivitelezés. Hozzátéve, ez számos kalandban elcsúszik, de itt nagyon jól működik. A kalandnak gyakorlatilag a legelejétől a végéig fel lehetett tenni a kérdést, hogy nem lehet, hogy a rossz oldalon állunk? Hogy igazából mi vagyunk az a gonosz, aki ellen harcolni kellene? És ami nagyon jó, hogy ez nem erőltetett, és nem is egyértelmű, mert az ellenségeink árnyoldalai is megjelennek a kalandban. Inkább arról van szó, hogy a történelmet a győztesek írják, és egy olyan háború fehér és fekete oldalát is látjuk, ami még nem ért véget. Éppen ezért itt nem az történik, mint korábban A Hit Nevében-ben, ahol tudtuk, hogy rosszat teszünk, csak nem volt választásunk, itt valós és majdnem minden lehetőséget felölelő döntési helyzetbe kerülünk. A kalandot körülveszi ez a fajta bizonytalanság, ami az amúgy is darkos hangulatot csak fokozza. Az utolsó összecsapást megelőző párbeszéd pedig ilyen téren különösen erősre sikeredett, ahogy a felek egymás sérelmeinek felhánytorgatása mellett a saját értékrendjeiket ütköztetik.

A következő pontban egyébként volt vitám másik tesztelővel, mert szerinte ez kifejezetten felesleges része a kalandnak, én meg nagyon szerettem. Ez pedig a tanítványok karakterének a részletes kibontása. Hozzátéve, itt lehet elfogult vagyok, mert én is gyakran gyerekekkel foglalkozom, ráadásul sokszor készítem fel őket olyan versenyekre, ahol pont 3 fős csapatok vannak, úgyhogy nekem nagyon tetszett, hogy mindegyik tanítványnak megvoltak a saját jellemvonásai, egyszerre jelenik meg rajtuk egyfajta gyerekek flörtölgetés, íncselkedés, nagyotmondás, de ha kell, akkor nagyon komolyak is tudnak lenni. Külön bejött nekem még, hogy Varefard és Faryssa oktatási és nevelési módszerei is néha összeütköznek a kaland során. Ez számomra azért is volt izgalmas külön, mert egyébként hozzám Faryssa stílusa ilyen szempontból közelebb áll hozzám, mint azé a karakteré, aki bőrébe én főhősként belebújtam. E mellett itt is tetszett, hogy ez a kezdetben inkább feszültségoldó történetszál a végére drámaivá válik, és azt a kérdést is felveti, hogy vajon Varefard mennyire volt jó tanár.

Szintén egy kicsit vitásabb pont közöttünk, de én kifejezetten szeretem, ha egy kalandban a harcok komplexebbek, nem csak a hagyományos mechanika van, hanem kapunk mellé valami extrát, vannak speciális támadások. Ezekbe jobban bele tudom élni magam, mint amikor csak ott vannak az értékek, aztán fight! E téren pedig nem szűkölködik ez a könyv, nagyon sok ellenfelünknek vannak speciális képességei, az utolsó csata pedig ilyen szempontból egy igazi finálé…

Aprócska dolog, de nekem egy hatalmas easter egg volt az, ahogyan a szerző A Hit Nevében-re visszautal. Tulajdonképpen egy szituációban úgy tudtam, hogy ki az az ellenség, akit le kell győznöm, hogy igazából nem szereztem meg a kalandból az információt, de tudtam a régebbi könyvből. Viszont tegyük hozzá, megszerezhető ez az információ, így a korábbi könyv ismerete nem feltétele annak, hogy ezt a csata szempontjából fontos információt megszerezzük. Így ez nekem pozitív lecsengésű volt.

 

… és árnyék: Számomra nem kérdés, hogy akinek a kaland nem fog tetszeni, annál a könyv utolsó harmada fogja kicsapni a biztosítékot. Próbálok úgy beszélni róla, hogy ne lőjek le sok poént, de ezzel együtt is, aki nem akar túl sok információt szerezni, lehet, hogy érdemes itt abbahagynia az olvasást, és majd a könyv lejátszása után folytatni.

Tegyük hozzá, egyes kritikai véleményekkel ellentétben engem egyáltalán nem zavar, hogy a Mágus Klán és a Lomor Birodalom az elfekre mint alsórendű lényekre tekint. Mondhatjuk, hogy ez a fajta fajelmélet életszerűtlen, de ha belegondolunk, csak száz évet kell visszamenni a történelemben, hogy az emberi fajon belül találkozzunk valami hasonlóval. Úgyhogy engem nem zavar sem ennek a létezése, sem az, hogy a karakterünk ezzel tud azonosulni.

Maga a kivitelezési folyamat viszont egy picit talán lassú lett, gondolok itt az inkvizítorral való párbeszédbe. Izgalmas része a kalandnak, meg szerintem jó is, ha néha az események kicsit megállnak, de ezt utólag a teljes könyvhöz képest picit hosszúnak érzem, illetve a benne lévő rejtvényt ma már valahogy máshogy kivitelezném.

A másik vonal, amivel picit ambivalensek az érzéseim, az a megmentős vonal SPOILER!!! amikor Faryssát úgy akarják előcsalogatni, hogy a tanítványait máglyára vetik, dönthetünk úgy, hogy ezt már nem tűrjük, így mi magunk mentjük meg a tanítványunkat Spoiler vége! Elárulhatom, hogy ez a rész az én kérésem volt a kalandba, az eredetiben nem szerepelt, és örülök is neki, hogy megvalósult. Fontosnak is érzem, mert szerintem Roekar nagyúr ezzel az ötletével egy olyan Rubikont lépett át, ami kiválthatja azt, hogy teljesen szembeforduljunk vele. De kicsit szomorú vagyok, hogy ez egy nagyon rövid rész lett, ráadásul szerintem mégsem mondhatjuk, hogy teljes a szembefordulás. SPOILER!!! Szerettem volna egy olyan opciót, hogy Faryssával tartunk és megszökünk, de ennek is meglett volna a következménye (folytatódik a háború, ott kell hagynunk a tanítványunkat stb.). Hozzátéve rögtön, hogy a másik oldalon ezzel is vitába lehetett volna szállni, hogy egy végig a Lomor Birodalomban nevelkedett mágusnál ez mennyire reális, de itt órákon belül érte a főhőst annyi tragédia, hogy szerintem belefért volna Spoiler vége! Ebből már nem lett semmi, de tegyük hozzá, hogy itt azért a könyv karakterszáma is limitált volt, valamint már nagyon a végefelé járt a mű megírása is, így ez nem feltétlenül kritika a szerző felé, csak bennem kis hiányérzet.

És ezzel tulajdonképpen eljutunk oda, ami a legnagyobb gondom a kalanddal: hogy csak 230 fejezetpontos. Ebbe a kalandba simán belefért volna minimum 300, de akár 350-400 fejezetpont is, amit lehetett volna hova használni. Egyrészt egy kicsit jobban kibontott megmentős szál lehetett volna, másrészt én örültem volna, ha élesebb helyzetben is megjelenik a mentális párbaj, mert nekem nagyon tetszett, az egyik legjobb epizódnak tartottam, de igazán nagy súlya nem volt. Ha egy komolyabb helyen is megjelenik és egy kvázi bemelegítésnek tekinthető a tanítványok közötti párbaj, akkor ennek lehetett volna egy szép íve. Illetve szerintem elfért volna egy kicsit hosszabb kaland a Vadon Szemének a megszerzése során is.

Illetve apróság, de nekem egy kicsit már sok volt a szexualitás ebben a kalandban. Értettem a funkcióját, és annak is örülök, hogy ez nem vált öncélúvá, de nekem ilyen mértékben azért nem hiányzott. De ez már erősen szubjektív.

 

Összegzés: mivel nem adtam pontot, magamnak kell eldöntenem, hogy hova teszem a TOP-listámon, mert az nem kérdés, hogy bekerül. Szerintem ez a legjobb 300 fejezetpont alatti kaland, amit olvastam, ugyanakkor a Gyíkbőrben szintjét nálam azért nem érte el. Végülis úgy döntöttem, hogy a 4. helyre teszem be, úgyhogy a TOP-listám a magyar szerzős kalandok közül most így néz ki:

 

1.      A Fenevad nyomában

2.     Gyíkbőrben

3.     Az őserők ura

4.    Vihar és Vágy

5.     A Bíbor úrnő árulása

6.     Karavánkísérők

7.     A végzet prófétái

8.     Nagy Testvér Szeret Téged

9.     Égi megbízás

10.   Viharűzők

 

A könyv megrendelhető itt.

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/