Vissza a múltamba 33. – Gyíkbőrben

 

Nemrégiben jelent meg Mannász Viktor legújabb kötete, a Gyíkbőrben, melynek alapötlete több mint 15 évet ült a fiókban, amikor is a Vindgardia sorozatban végül kiadásra került. Hogy őszinte legyek, ezzel a könyvvel nem tudok teljesen elfogulatlan lenni, hiszen magam is részt vettem az előkészítő munkában, többször lejátszottam, leírtam a véleményem és még pár helyen módosítás is történt ez alapján (viszont alapvetően a játszhatósági szempontokat néztem, a történetbe nem akartam beleszólni, ezt meghagytam a szerző szabadságának). A könyv a hagyományos pontozási szisztémámba tettem, azzal, hogy mivel nem KJK szabályrendszer, így toplistára nem kerülhet.

 

Történet (4): A történet kezdetén Varefardot, az öreg varázslót testesítjük meg, a szebb időket is megélt Lomor Birodalomban. És tulajdonképpen rögtön bele is vágunk a kalandba, mert már az első fejezetpontban azon kapjuk magunkat, hogy a várunkat ostromolják. Az első feladatunk kivédeni az ostromot, ám még ha sikerrel járunk is, nagyon hamar kiderül, hogy Tihlokon kívül az összes varázsló odaveszett a támadásba, így egy új varázslógenerációt kell kiképeznünk. Ám mielőtt még felocsúdnánk, valakinek az ármánykodása révén egy szörnyű átalakuláson megyünk keresztül és egy gyíkember testébe kerülünk, majd megvádolnak minket a főmágus megölésével és az Örök Börtönbe száműznek, ahonnan aztán vissza kell jutnunk és bosszút állnunk. Ezzel kicsit belespoilereztem a történetbe, de ez a folyamat elkerülhetetlen, ráadásul e nélkül nem tudnám igazán értékelni a kalandot, szóval ennyi alapot meg kellett adnom. A kaland nagy része a Börtönben játszódik, ahol egy kisebb civilizációt már sikerült kialakítani. De ne szaladjunk ennyire előre, először nézzük meg a szabályrendszert: az alapértékeink a klasszikus harcos-képzelet szabályok szerint alakulnak, némi változással, dupla hatos fixen sebez, dupla egyes fixen nem, illetve érdekesség, hogy a sikertelen szerencsepróbák után kapunk egy szerencsepontot. Ezzel én félig-meddig értek egyet, az a része tetszik, hogy sikertelen szerencsepróbánál nem csökken még eggyel a szerencse pontunk is, a növekedés néhol a ló másik oldala, 1-2 szituációban ennek tükrében konkrétan jobb elveszíteni a próbát, mint megnyerni (bár azért az eredeti verzióhoz képest mostanra ilyen téren sokat javult a kaland). Alapból tanulhatunk mágiákat, amiket aztán gyíkként elveszítünk, cserébe kapunk hasznos mutációkat. Ugyanakkor megjelenik az önkép pontunk is, amivel azt mérik, hogy mennyire tudjuk a saját identitásunkat a torz külsőben megőrizni. Ez egy érdekes része végig a játéknak, hiszen a túléléshez az kellene, hogy minél jobban idomuljunk a gyík-alakunkhoz, viszont a későbbi visszajutáshoz meg elengedhetetlen, hogy azért több-kevésbé megőrizzük emberi mivoltunkat. Nem egyszerű a helyzet, ’szerencsére’ azért némi kompromisszum belefér. Nagyon sokszor egyébként az ellenfeleink is rendelkeznek extra tulajdonságokkal, amit bevetnek a harcban, ezt mindenki meg tudja ítélni, hogy örül-e neki vagy felesleges túlbonyolítás, én szeretem, legalább jobban beleélem magam a küzdelembe, ad egy egyediséget az ellenfeleimnek is. A kaland során számos kisebb feladatot és küldetést kell megoldani, ezeknek mind megvan a maga hangulata, de engem személy szerint jobban érdekelt a körülöttem lévő világ, és események. A saját világunkba visszatéréshez egyébként megfelelő komponenseket kell összegyűjteni, ezek megszerzése közben kerülünk különböző kalandokba. Ami magát az írói munkát illeti, az egész magas szintű, részletes, mindent szépen kibont, de nem éreztem így sem azt, hogy felesleges szócséplés vagy túlírás lenne. Vannak kifejezetten megmaradt momentumok nekem, aranyos, ahogy visszautal egyszer a könyv Átokszipolyra, a jövőről megjelenő jóslat a végjáték tükrében zseniális, az amerikai párbaj (méregpohár-kihívás) megvalósítása szintén nagyon jó (én kutattam is ezt a témát, szóval hozzám közel is áll). Számomra egy picit furcsa volt 1-2 név, a Mulligan egyes gyűjtögetős kártyajátékokban az újrakeverés szabálya, és Uwallah is (majdnem ugyanígy leírva) megjelenik egy hatalomkártya lapként is, de ezek lehet csak véletlenek. Néhány apróság volt, ami viszont egy kicsit jobban zavart. Szerintem a történet túl könnyen odaadta nekünk azt az információt, hogy ki az áruló, aki ezt tette velünk. Egy nyomozós kaland akkor jó, ha tényleg van több, potenciális gyanúsított, és mindegyiknek megvan a célja, indítéka, de mégis ki lehet logikázni, hogy melyik a „nyerő”. Ez például a Fenevad nyomában történetében remekül működik, viszont a Monarakh titkánál meg nagyon nem, hiszen már az első pillanattól lehetett tudni, mi  a megoldás és nyomoztunk a nagy büdös semmi után. Itt azt éreztem, hogy miközben lehetett volna potenciálisan 3-4 olyan személyt megnevezni, akinek érdekében áll ez a merénylet, ebbe nem ment bele a kaland, pedig érdekes rész lehetett volna ennek felderítése. Persze lehet azért van ez, mert limitálni kellett a fejezetpontokat, de ezzel együtt picit hiányzott. Az írás stílusa felnőttes, néhol már a bujtatott (vagy nem is igazán bujtatott) erotika is megjelenik benne, de nem lép át egy olyan szintet, ami zavaró lenne; az öncsonkítós fejezetpont viszont nekem már egy kicsit sok volt. A végén pedig muszáj néhány szót szólnom Véres Sergar titkairól, ami az egyik legambivalensebb rész számomra, nem csak ebben a könyvben, hanem nagyjából az eddigi összes lapozgatós könyvben, amit olvastam SPOILER!!! ez legjobban a 198-as fejezetpontban csúcsosodik ki, igaz, ez egy halálmező Spoiler vége!. Egyszerre tartom zseniálisan kreatív és váratlan húzásnak, ami szabályosan arcon vágja a játékost – és egyszerre történet-idegennek és picit feleslegesnek is (arra gondolok, hogy oké, hogy baromira meglep, de igazából egyáltalán nem lett volna hiányérzetem, ha ez így nincs benne). Még nagyon sok mindent tudnék a történeti részbe belevenni, de most már ugrok, mert rengeteget írtam :).

 

Gondolkodás/Szerencse (4): Nagyon szeretem azt, amikor egy kaland igényli az odafigyelést, a fejezetpontokban is el vannak rejtve olyan információk, amik később hasznosak lehetnek. Ez a könyv bővelkedik az ilyenben. Szeretem azt is, amikor vannak erkölcsi dilemmák. És amikor a racionalitás és az erkölcs úgy ütközik egymással, hogy mind a kettő mellett vannak komoly érvek, na az nálam ezekben a kalandokban a csúcs. És itt ez szinte végigmegy a kalandon. Az önkép pontok azok leginkább, amivel a szerző elérte, hogy sokszor gondolkodóba essek: inkább a rövidtávon kényelmes megoldást válasszam, kockáztatva, hogy később ezzel akár bajba is kerülhetek, vagy vállaljam be a veszélyeket akár az életem árán is. És ezek a helyzetek nem ad hoc pillanatokban bukkannak fel, hanem tényleg végigmegy az egész könyvön. Ehhez jön hozzá a büszkeség kérdése: mint főmágus elvárható lenne, hogy megőrizzük büszkeségünket, de itt, ahol a túlélés számít, néha félre kell tenni. De félre lehet, vagy még inkább félre szabad tenni teljesen? Ezt a kérdést is sokszor firtatja a játék, és elég jól teszi meg mindezt (amikor meg a büszkeségünk megőrzése a halált jelenti, az még egy külön dilemma). Vannak még más gondolkodtató szituációk, például az áldozás a bosszú istenének is egy ilyen. Ami kicsit gyengít a képen nálam, az leginkább az, hogy a sikeres visszatérésünk is jó eséllyel egy kockadobás eredménye, ez azért zavaró (bár van lehetőség csökkenteni a szerencse faktorát, de még így is egy objektívebb rendszernek jobban örültem volna), valamint a dobókockás-versenyes jelenetekből lett talán kicsit sok, bár hangulatában én ezt szeretem, de azért nagy kreativitást vagy gondolkodást nem igényel. Azt csak megjegyezném, hogy az első fejezetpontban lévő harcnál eredetileg az ellenfelünk dupla hatossal azonnali halált okozott volna, de örülök, hogy ez végül nem így lett, így sikerült kiszedni egy csalásgenerátort.

 

Nehézség (5): Szerintem sikerült optimálisra belőni, szóval gratulálok a tesztelőknek :) . Komolyra fordítva a szót, szerintem egy akár elsőre is teljesíthető, de azért nem a sikert alibire adó kaland lett belőle. Igazából a játék nagy része a szükséges komponensek megszerzéséről szól, amelyek azonban előbb-utóbb fixen meglesznek, olyan véget nem is láttam, hogy nem sikerül őket megszerezni (illetve egyet, de ott amúgy meg elvesztenénk egy csatát és csak azért éljük túl, mert nem halálig megy a harc, szóval a lényegen nem változtat). Igazából olyan nagyon direkt kötelező tárgy sem kell hozzá, bár hasznos eszközöket azért szerezhetünk. Ami nehezíti a kalandot az egyrészt az, hogy vannak benne kemény harcok, másrészt néha 1-1 rossz döntéssel akár meg is halhatunk (de az nagy pozitívum, hogy ezek nem jobbra-balra menős, hanem szituatív döntések, és azért a legtöbbnél, ha gondolkodunk, akkor sejtjük mi a helyzet). E mellett a korábban említett önkép-pontok rossz játékkal azért elég gyorsan tudnak fogyni, aminek meglehet a maga következménye, ugyanis, ha nem elég stabil az önképünk, akkor egy ösztönlénnyé változunk…vagy ha bizonyos dolgok megvannak, akkor akár egy hatalmas sárkánnyá is. Na, erről nehezen tudom eldönteni, hogy sikernek vagy kudarcnak számít-e.

 

Játékélmény (5): Az egész egy nagyon lüktető kaland, aminek másodpercekig sincs üresjárata, amit untam volna (és ez már első olvasásra így volt). Az ostrom rész nagyon pörgős, szinte már rohanós, de ez pont illik egy ostromhoz és a jelen lévő veszélyhelyzethez. Utána is sok helyen folytatódik a kaland hasonló tempóval, de mégis sokszor van arra lehetőség, hogy kicsit megálljunk és megismerjük a körülöttünk lévő világot, embereket. E közben a ránk váró feladatok is élvezetesek, változatosak.  Végül egy rövid, de annál velősebb és izgalmasabb rész vár ránk, amikor a bosszúnkat teljesítjük be. Szóval tényleg, minden pillanata szórakoztató a játéknak. Ami még számomra külön érdekes volt, hogy két olyan elem is megjelent a kalandban, amit korábban más könyveknél kifejezetten negatívnak értékeltem, itt viszont sikerült pozitívvá változtatni. Az egyik ilyen, hogy egy izgalmas karaktert szinte a játék elején elveszítünk, hogy kapjunk helyette valami mást. Ez a Mágusvadászban jött ki nekem nagyon rosszul, de itt sokkal jobban sikerült. Egyrészt azért, mert itt legalább egy keveset játszhattam az eredeti karakterrel, nem arról volt szó, hogy megalkottam, aztán el is tűnt. Másrészt, mert itt kaptunk helyette egy másik, legalább annyira izgalmas karaktert, akivel élmény volt játszani, és a lelki világunkat is sokkal jobban tükrözte ez a könyv, mint az. A másik a végjátékkal kapcsolatos, így átmegyek spoilerbe. SPOILER!!! Épp a legutóbbi kritikámban a Zamarra hercegnőjében jegyeztem meg, hogy nagyon nem tetszett, hogy egy új testben, hazugságban kell leélni az életet. Itt ugyanez a helyzet, de ez mégsem zavar. Egyrészt azért nem, mert itt nincs más választás, hiszen a saját testünk már elpusztult. Másrészt azért nem, mert itt azért egy hozzánk hasonló karakter bőrébe bújunk. Harmadrészt pedig azért nem, mert miután a tanítványunk egy testmódosító trükkel bánt el velünk, stílszerű volt ugyanígy bosszút állni. Így itt ezzel semmi bajom nem volt. Azt azért megjegyezném, hogy az nem tetszik, hogy a kaland a legörömtelibb bosszúnak az öncsonkítást és karóba húzást tette. Oké, az eredeti karakterünkhöz illet, de a párbaj férfi és férfi között szerintem ennél sokkal elegánsabb. Spoiler vége!  És a végére még kapunk egy kis meglepetést, ha megtaláltunk egy bizonyos tárgyat, ami nem releváns a sikeres vég szempontjából, de azért jót mosolyogtam rajta.

 

Összességében: 18/20

 

A könyv megrendelhető itt.

 

Hamarosan érkezem majd egy újabb irodalmi feldolgozással, a „Hol terem a Magyar vitéz”-zel. Itt jegyzem meg, hogy már folyamatban van Nagy Ádáméknak 2 újabb irodalmi feldolgozásos lapozgatós könyve is, amikben már kérték a segítségem, így kíváncsian várom ezeket a munkákat is.

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/