Vissza a múltamba 22. – Karavánkísérők

 

Az év végén két új lapozgatós könyv is megjelent a könyvesboltok (legalábbis az online boltok) kirakatában, a Vindgardia sorozat második része, a Karavánkísérők, valamint Jonathan Green egyik nem olyan régi műve, a Krampusz éjszakája. Először az volt a tervem, hogy a régi cikkeimhez hasonlóan egybe értékelem mind a kettőt, de aztán úgy döntöttem, hogy mivel két cikk kétszer annyi kattintást jelen a Krampusz éjszakáját még nem olvastam el, de kaptam már visszajelzést, hogy vannak, akik kíváncsiak, hogy mit gondolok a Karavánkísérőkről, ezért azzal kezdem el. Dilemma volt, hogy a hosszabb vagy a rövidebb kalandokra vonatkozó értékelést használjam, mivel a könyv 300 fejezetpontos, viszont cserébe nagyon hosszú, rengeteg fejezetponton több esemény is történik, ezért választási lehetőségek terén bőven ad lehetőséget és lejátszva is kifejezetten hosszúnak tűnt. Ezért végül a hosszabb verzió mellett döntöttem, aminek a szabályait itt olvashatjátok.

 

Történet (5): Mondanám, hogy ott folytatjuk, ahol a Végzet prófétáit abbahagytuk, ám valójában ez azért nem teljesen igaz, ugyanis nem az előző könyv főhősének bőrébe bújunk, hanem egy törpe szerepében. A nevünk Aradin, és aktívan részt vettünk a Végzet prófétái elleni küzdelemben, ami több barátunk életébe került.  Minket azonban gazdaggá tett a kaland, 150 arany ütötte a markunkat plusz néhány értékesnek tűnő tárgy is. Már azon gondolkodunk, hogy mihez is kezdünk a hirtelen jött pénzzel, amikor a város egyik legnagyobb gengsztere, Morik keres fel minket egy ötlettel: az előző kalandban útjára indult, portékákkal teli szekerek még mindig a városban vannak, és ha elvinnénk őket Khaleborban, akkor az értékesítésükkel busás pénz ütné a markunkat. Csakhogy Morik nagyon le van égve, ezért meg kellene előlegeznünk a szekerek kíséretét (zsoldosok felfogadása), ráadásul nem ártana sietni, mielőtt konkurens bandák is ráteszik a kezüket a karavánra. A feladatunk adott: zsoldosokat bérelni, majd megtenni az 5 napi járóföldet Khaleborn felé. Maga az alapsztori nem mondanám, hogy a világ legkreatívabb története, sőt, kifejezetten adta magát az előző kaland végéből kiindulva, ám ahogy az egész könyv története ki van dolgozva, az 100%-ban kompenzálja ezt. A Végzet prófétáihoz hasonlóan itt is minden egyes karakter nagyon jól ki van dolgozva, és az események elég különböző fordulatot tudnak venni annak függvényében, hogy mikor ki van velünk (e téren még az előző könyvnél is több változatosságot rejt). Magukból a karakterekből nagyon jóra sikerült Bilobius, aki hűvös közönnyel szemléli a tanítványai tevékenységét, de az öreg csatamágus Dormintar is számos vicces jelenettel örvendeztethet meg minket (már eleve a bérleti díja és a bemutatása is nagyon szórakoztató) a mellett, hogy egyébként nagyon hasznos is tud lenni (kár, hogy a két karakter együtt nem bérelhető fel). Aki még egy érdekes, és számomra titokzatos karakter, az Átokszipoly SPOILER!!! aki abban az esetben ajánlja fel a szolgálatait, ha érzi bennünk a sötétséget. De ha a kaland során túl sok becstelenséget követünk el, akkor az utolsó döntésünket ő sem érti, tehát mégsem lehet egy gonosz karakternek nevezni. Nekem ez tetszik. Spoiler vége! De nemcsak a seregeink vezérei, de a karaván hajtói is kaptak külön személyiséget, ami nekem kifejezetten tetszett, sőt, a háromszázadik fejezetpontban külön nevetve olvastam, hogy Bolhás borbélyhoz ment. Nagyon sok időt szánt a szerző az egyes minikalandokra és minibossokra is, Mordish fantasztikusan jó ellenfél lett, de Eriana sem piskóta. Nagyon jó a kalandban az élőholt dilemma, vagyis, hogy egy potenciális lehetőségünk van arra, hogy élőholtak felett vegyünk át uralmat, akik nem éheznek, nem félnek, nem beszélnek vissza, csak némán engedelmeskednek. Viszont kérdés, meddig lehet elmenni az élet és halál közötti szűk szegmensben, ahogy az is nagyon életszerű (már amennyire egy Fantasyben lehet ilyet mondani), hogy a katonáink egy részének már sok, hogy élőholtakkal kell együtt kísérni a karavánt. Vannak e mellett új szabályok, szükségünk van élelemre a kaland során (amúgy Zerdben miért nem lehet kaját vásárolni? Nekem ez teljesen életszerűtlen volt), a becsület pontjainkra kell figyelni, amit én mindig szeretek, a sorspróbák szabálya egyszerűsítve lett picit, de az alapvető szisztéma ugyanaz. Vannak még érdekes tárgyak a kalandban, a szoborelevenítő folyadék nagyon izgi, Zaman csókja is kreatív, bár az nekem egy picit sok (nem szeretem, amikor az élet és halál kapuját ilyen könnyen lehet átlépni). Ami picit zavart, hogy éreztem 1-2 kisebb logikátlanságot a történetben. Egyrészt Morik viselkedése 1-2 helyen picit ellentmondásos. Fontos neki a küldetés, de azért lehet, hogy elmegy a csajával és ránk bízza az egészet, illetve van még egy eset, amit csak spoilerben írok meg. Spoiler!!! Amikor megtámad minket, akkor mégis miben reménykedik? A verőlegényeken kívül mindenki tőlünk kapja a fizetését, ráadásul Brutus Morc, Branimir, és lehet, hogy Siiric mást is köszönhet nekünk, így ők tuti bosszút akarnának állni. Ha meg is öl minket, valószínű percekkel később ő sem fog élni Spoiler vége! A könyv morális döntések szempontjából alapvetően rendben van, de szerintem egy helyen mellé lő. Spoiler!!! A könyv végén, ha nincs elég becsületpontunk Mariseit megöljük és átvesszük a helyét. Ez rendben is van. De ha van elég becsületpontunk, akkor nem öljük meg, mert nem szép dolog leszúrni egy védtelen nőt, és megküzdünk a seregével becsületesen. Erről kb. az Utolsó Jediknek az a jelenete jutott eszembe, amikor Rose megmenti Finn életét, és ez most nem dicséret volt. Adott ez a nő, aki épp egy brutálisan erős élőholt sereget irányít, akik ha bejutnak a városba, akkor lehentelnek pár ezer embert, akikből szintén élőholt lesz. A legkevésbé sem tartom immorálisnak a leszúrását, sőt, ez szerintem a morális döntés, mert itt emberek életéről van szó! Én inkább úgy írtam volna meg, hogy Mariseit fixen megöljük és utána a tárgy próbál minket megkísérteni, aminek ha nincs elég becsületünk, engedünk, ha van, akkor ellenállunk neki, de az élőholtak követik az utolsó leadott parancsot, így Marisei képessége nélkül kell legyőznünk a sereget. Spoiler vége! Szerencsére ezek tényleg csak apróságok és az összélményt szinte semmennyire nem rontják le. A kaland legvégén van még lehetőségünk még egy utolsó mini-küldetésben részt venni, ami szerintem ötlet szintjén fergetegesen jó, a történet is briliáns, de a megvalósítás tekintetében…na, erről majd később!

 

Gondolkodás/szerencse (3): E téren sajnos szerintem történt visszalépés az előző kalandhoz képest. A seregek kiválasztása itt sokkal inkább a szerencsén múlik, mint a stratégián, mert bár azt lehet sejteni, hogy hol találunk zsoldosokat Spoiler!!! ahogy arra is feltettem volna egy magasabb összeget, hogy a fogadósnő közvetítői díjat kér majd Spoiler vége!, de hogy hol, milyen erős osztagokat szerezhetünk, és mennyiért, az jóval kevésbé a mi hatáskörünk, márcsak azért sem, mert nem tudunk mindent bejárni. Ugyanez igaz Morikra, akinél teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor fog segíteni nekünk a hírnevével és mikor kerülünk valakivel konfliktusba a jelenléte miatt (azt egy remek írói húzásnak tartom, hogy mint kiderül, 'jól ismerik egymást' az első kaland Félszemű Thogarjával, aki abban a történetben egy hasonló jellem). A sorspróbák teljes randomitása továbbra sem a kedvencem (bár itt valamivel kevesebb talán a szerepe), és engem zavarnak a „csalásgenerátor” kockadobások is, vagyis amikor dobni kell és ha nem elég nagy, azonnal kampec. Itt mondjuk annyival jobb a helyzet, hogy a legtöbb esetben egy tárgy, képesség vagy bármi egyéb javíthat ezeken a dobásokon, de ezzel együtt sem hinném, hogy van olyan játékos, aki egy ilyen után becsülettel újrakezdené. Ezenkívül igazán komoly rejtvénye nincs a könyvnek Spoiler!!! én nem hívtam volna fel a figyelmet dőlt betűkkel arra, hogy Mordish védtelenül hagyta a mellkasát, ez lehetett volna egy jó megfigyelés-próba Spoiler vége! Ennek ellenére nem egy random kalandról van szó egyáltalán, nagyon fontos, hogy megfelelő stratégiát építsünk, el kell dönteni, hogy inkább erős hadseregben bízunk, vagy bőséges élelmet szeretnénk, esetleg titokzatos tárgyakat vennénk, ezenkívül vannak részek a könyvben, ahol logikus döntés kell, vagy épp morális harcot vívunk magunkkal. Szóval azért nem nélkülözi a kaland a gondolkodást.

 

Nehézség (4): Első kérdés: mi számít sikeres küldetésnek? A halálon kívül négyféle vége lehet a könyvnek: mi leszünk az ostromló élőholt sereg ura és átállunk a másik oldalra; nem vállaljuk fel a csatát és alacsony áron értékesítjük a cuccokat, majd visszatérünk a régi életünkhöz; kivédekezzük a csatát vége; teljesítjük a Háromszemű visszatérését is. Az első kettőt én a magam részről nem tekintem sikernek és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. De vajon a 300-as fejezetpont az siker, vagy csak a minikaland teljesítése? Mert értékelés szempontjából ez nagyon nem mindegy. Ha az előbbi már sikernek számít, akkor szerintem a könyv nagyon jól eltalált. Vannak benne nehezebb részek, Morishnál például elég könnyű kinyiffanni, de összességében teljesíthető a küldetés, örülök, hogy folytatja ez a kaland is azt a hagyományt, amit a Végzet prófétái elkezdett, vagyis, hogy egy tárgy hiánya rendszerint nem jelent halált Spoiler!!! kivéve talán adott esetben Lamena tőre, de az alapból megvan, csak nem szabad elkótyavetyélni Spoiler vége! ahhoz több balszerencsés mozzanat kell, hogy ne éljünk túl egy kalandot. Ahogyan a végén is jó, hogy bár nincs egy kötelező tárgy sem, de ha nem tudjuk valamivel gyengíteni az élőholt sereget, akkor kb. esélyünk sincs ellene, így néhány eszköznek kell, hogy legyen nálunk ellenük. Szerintem ez egy nagyon jó, kiegyensúlyozott helyzet így. Ha viszont sikeres küldetésnek csak a Háromszemű visszatérésének teljesítését vesszük, akkor azért más a helyzet. Egyrészt meg kell szerezünk 2 titkot, másrészt egy csomó tárgy szükséges Brutus Morcnak, amik bár általában szintén párban vannak halálozás szempontjából, de amiket úgy éreztem, hogy nehezebb megszerezni, ráadásul van olyan közöttük Spoiler!!! alkarvédő Spoiler vége! ami az original játékban a mi életünket mentheti meg, a minikalandban Morkét, de ugyebár csak egyikünknél lehet. Szóval ha ezt is teljesíteni akarjuk, akkor azért jóval nehezebb a feladat.

 

Játékélmény (4): Szerintem összességében egy nagyon élvezhető és jó kaland. Hasonlóan az első kötethez itt is egy utazás és egy célba érés utáni küldetés van, ám itt az utazás aránya lényegesen nagyobb, egyértelműen dominálja a történtet. Féltem, hogy a kalandba nem lehet annyi elemet betenni, hogy egy ilyen karavánkísérés izgalmas legyen, de ebben nagyot tévedtem, mind a városok, mind az egyéb helyszínek és epizódok bőven tettek hozzá a kalandhoz, sokkal többet, mint amire előzetesen számítottam, gyakorlatilag nem éreztem azt, hogy bármikor üresjárata lett volna a könyvnek. Nagy kedvencem volt az eleje, ez a stratégia, hogy 5 helyszínt tudok bejárni, ahol 3-ban sereget toborozhatunk, kettőben kereskedhetünk, egyben élelmet vehetünk, egy meg random Spoiler!!! semmire se jó Spoiler vége! számomra érdekes volt, tudtam súlyozni, hogy mi az, ami fontos nekem. Itt most nem lehet olyan szintű összehasonlító táblázatot csinálni, mint a Végzet prófétáinál, de azt azért elárulom, hogy én féltem, hogy a fogadó drága lesz, ezért sereget az ispotályban és a mágusiskolában kerestem, élelmet az olcsóbbnak tűnő helyről vettem, viszont mindkét potenciális eladó/vevőhelyet megkerestem és inkább sehova nem vittem magammal Moricot. Hogy ez jó stratégia volt-e vagy nem, azt nem árulom el.  A köztes kalandok is rendben voltak, és bár az utolsó csata csak egy hagyományos dobókockás összecsapás, de az ellenséges sereg gyengítésének a módjai annyira szerteágazóak, hogy igazából nem is kellett több. És nekem az is tetszett, hogy a végén elbúcsúzunk mindenkitől, és ezek a találkozások felvetnek még kérdéseket a jövővel kapcsolatban. Ami miatt nem tudtam megadni a maximum pontot, az két dolog. Az egyik, hogy hiányoltam a kalandból egy igazán komoly intellektuális kihívást, mondjuk valami hasonlót, mint a Végzet prófétái verse. A másik pedig sajnos a minikaland, amivel a remek ötlet ellenére több problémám is volt. Az egyik – és a legnagyobb – hogy teljesen másodvonalba tette mind a karakterünket, mind minket olvasókat. Előbbi a kisebb gond, mert akár kísérőkarakterként is lehet működni egy játék közben (A Fenevad nyomában például sokszor ezt teszi), utóbbi viszont zavart, ugyanis konkrétan semmilyen cselekvésünk nincs a minikalandban, minden azon múlik, hogy Brutus Morc kellően felszerelkezett-e az út során. Ez így nem volt igazán élvezetes, ráadásul mindez azután történt, hogy egy nagy adag leíró részen már túl voltunk a búcsúzkodás miatt, ez nekem „olvasóként” picit sok volt a végére. Ezenkívül ha már van egy kis extra a végére, én inkább valami könnyed jutalomjátékra számítottam, valami vidámra, szórakoztatóra, egyszerűre, ehhez képest kis túlzással könnyebb volt kinyiffanni itt, mint a kaland során. Így a végére nekem ez nem hiányzott, bár azt fenntartom, hogy az ötlet nagyon tetszett, de ebben a formában nem nagyon adott hozzá semmit a kalandhoz. Mindazonáltal nem akarom, hogy ez vegye el a kedveteket, ezért a végére rögzítem még egyszer, hogy összességében egy nagyon komplex és jó kalandot olvastam.

 

Összességében: 16/20

 

A könyv megrendeléséről érdeklődni az alábbi  facebook oldalon lehet.

 

Ha szeretnél értesülni az új cikkekről, csatlakozz a blog facebook-oldalához: https://www.facebook.com/velemenyes/